Mintha nem lenne minden négyzetméteren két vendéglős és három magamutogató szponzor, mintha kicsit mi magunk is csendesebbek lennénk, bár ezt inkább a pesti nyugdíjasok mondhatnák meg igazán, tudnivaló ugyanis, hogy a Duna két partján laknak a világ legjobb fülű hetvenesei, akik a Sziget idején az időskori Beethovenről átváltanak a fiatal Mozartra, és még azt is meghallják, ha valaki nagyobbat tüsszent a megengedettnél.

Bár az is lehet, hogy ez a nyugalom egészen viszonylagos. Lassan mi öregedtünk a fesztiválhoz, húszasok, harmincasok, a főváros, és kicsit az ország. Engedékenyebbek vagyunk és elnézőbbek, és igazából már nem is a fellépőkért járunk ide, egyre nehezebben mondom meg, hogy tegnap este ki is volt a sztár a Nagyszínpadon, hanem mert ha egy megfelelő pontján ülünk le a Szigeten, akár az egész múzeumostul, világszínpadostul, színházastul úgy hullámzik át rajtunk, mint a jó öreg csernobili sugarak Kalcsek bácsi paradicsompalántáin.

Mert mondhatnánk, hogy öt napig (majdnem egy hétig) más itt a levegő, itt szúrja át a földet a világtengely, sőt egy kicsit úgy néz ki, mintha nem is az országban lenne ez a kis sziget, hanem fordítva, ez a pár ezer négyzetméter lenne maga az ország, még akkor is, ha update Norbi emiatt a szívéhez is kapna.

Mert a hosszú évek alatt megéltünk itt már mindenféle vádat: narkósok gyülekezetét, részegek hordáját, sárban tapicskoló őrülteket, bordélyt és őrültek házát, fertőt és liberális mételyt, s közben az ellen-Sziget is megszületett, miközben - ők is tudják, mi is tudjuk - ennél a fesztiválnál per pillanat aligha tudunk jobb névjegyet kiállítani magunkról (főként, hogy Pekingben egyre inkább késik a várva várt arany). Összehoztunk valamit, ahol egyszerre fér meg a jó értelemben vett trendiség a konzervatív kiszerelésű kultúrával, a sörbe fojtott lazaság a világpolgárság eddig nehezen értelmezett, a barakkból épphogy kiszökött érzetével.

Hiszen a Szigeten valahogy eltűnik a magyar átok, a kisebbrendűség, az irigység, a pesszimizmus (biztos vagyok benne, hogy egy felmérés sokkal derűlátóbbnak mutatna itt minket, mint az év más időszakaiban), nyugodtan képzelhetjük magunkat britnek vagy németnek, franciának vagy olasznak, mint ahogy azt is, hogy egy egészen más bolygóról jöttünk.

Senki sem lehet egy sziget, énekelte valamikor Bon Jovi (hál’ istennek ők sosem látogattak el a Szigetre), mi viszont bebizonyítottuk, hogy márpedig igen. Ha nem is külön-külön, de együtt egész biztosan. S ha egyszer lesz annyi szerencsénk, hogy ez a hangulat kicsit átsugárzik majd a Szigeten kívüli életünkre, akkor jóval elégedettebben dőlök majd hátra. A dinamó, a helikopter és a holográf után megint feltaláltunk valamit (szigetelés), ami ugyan jóval kevésbé megfogható, mint az elődök ötletei, de legalább olyan izgalmas, mint egy Rubik-kocka.

Csak jól forgassuk az ujjaink között.