A teljesen valószínűtlen helyen, a Nagyszínpad lábánál működő menő étteremben ráadásul még árak sincsenek az étlapon, merthogy minden ingyen van. Kár, hogy az egész a fellépőké. Több év alatt felhalmozott személyes tapasztalatainkkal ellentétben mégis lehet úgy létezni a Szigeten, hogy ne legyen hasmenés a vége - elég, ha nagyszínpados fellépő az ember. A fesztiválkonyhákat nem véletlenül nem jegyzik magasan a világ étteremkalauzai, a Sziget viszont úgy döntött, hogy a fetisizált Ráday utcai új magyar csúcsgasztroszentély, a Costes stábjával próbál meg nyomot hagyni a sztárfellépők emlékezetében, ha már kicsengetett dollárszázezrekben nem nagyon tud a nyugati fesztiválok fölé menni.

A Michelin-csillag várományosként emlegetett étterem stábja kitelepített egy teljes konyhát az árnyas és légkondis, pálmákkal díszített elegáns lazulda mellé. Amikor viszont délután benyomulunk egy komplett sajtóhordával, kaviárral és francia szakkifejezésekkel dobálózó kukták helyett csak azt érzékeljük, hogy a konyhában iszonyú meleg van. „Melegkonyha, nem jéggyár” - mondja erre az egyik ideoda rohangáló szakács, aki saját bevallása szerint a - velünk ellentétben - hosszú évek alatt megtanult nem izzadni.

Amíg a fotósok késekkel és metélőhagymával pózoltatják a portugál főséfet, Miguel Vieirát, megpróbálom a magyarokat zavarba hozni azzal a kérdéssel, hogy mit keres egy mikró a konyhában - azt hittem, csúcséttermekben az ilyenért helyszíni kivégzés jár, de ők azt mondják, nagyon praktikus dolog, például lehet vele meleget csinálni a hidegből. A Sziget-Costes egyébként sem ugyanazt a konyhát viszi, és ugyanolyan alapanyagokból építkezik, mint a belvárosi egység, simán figyel például a bolti túró a hűtőben - a szakácsok szerint az ÁNTSZ rosszul tolerálná, ha helyben köpülnék.

A húsok és halak még így is Franciaországból jönnek: az angolul végtelenül szórakoztató akcentussal beszélő, fiatal Miguel Vieira ennél nem adná alább, egy szelet fáradt kolbászos pizzával a gyomromban nem is firtatom, miért. (Apropó, pizza: vannak fellépők, aki azt vagy hamburgert követelnek az öltözőjükbe, ezeket a pórnép Sziget-büféiből szerzik, Miguelék pedig kénytelenek előkóstolni őket, mielőtt oda mernék adni nekik.)

Magyaros étel nincs az étlapon - a konyhában látott kilónyi pirospaprikára nincs magyarázat -, trendi világkajákból viszont van elég. Miguel szerint főleg a gazpacho, a tonhal- meg a bélszínsteak megy, azt pedig hiába kérdezem tőle, melyik metálzenekar kért élő kecskét az öltözőbe csirkemell helyett, annyit mosolyog szerényen, hogy mindenki jó fej és eszik rendesen.

A zenekarok amúgy hetekkel előre, faxon rendeltek az étlapról, de véletlenszerűen bezuhanva is megtehetik ugyanezt, és a biztonság kedvéért az étkezőrész közepén is áll egy terülj, terülj asztalka.

Mire végzünk Miguellel, a tévések és fotósok már félig letarolták ezt. Egy kis fehérbabos vajhal erejéig felzárkózom hozzájuk - most attól tartok, már soha többé nem fog ugyanúgy csúszni a lángos.