A két pesti kerületnyi karámban mozgó tizenegyezer olimpikon és huszonötezer tudósító föl s alá grasszál-buszozik a játékok eseményeinek döntő többségben otthont adó, körbekerített, húszméterenként katonákkal védett területen, ámul a létesítményeken, dominikai anekdotázik japánnal, amerikai igazít útba nepálit, pápua kér tüzet finntől (a beharangozott füstmentes olimpiából semmi nem lett: a vendégek nem törődnek a szmoggal, cserébe a rendezők fütyülnek a bagósokra...), és valamennyiük közös vonása, hogy ki sem lépnek a sportvárosból. A játékok ilyen-olyan minőségű részvevőinek nem kell metrózniuk, nem tülköl rájuk a céklafejű autós, nem látnak bugyogót száradni a két ház közé kifeszített kötélen, nem hajtatnak át a Tienanmen téren, és nem mutogatnak kifelé a taxiból, hogy odas', itt a Tiltott Város. Szóval, az impulzusáradat nem kezdi ki az idegeket, viszont "odabenn" kétségkívül gondtalan és luxusszínvonalú az élet, úgyhogy a kínaiak nyilván azt hiszik, itt aztán senkinek nem lehet hiányérzete.

A hatodik napra készülve mi már csak tudtuk, hogy ez mennyire nem igaz. És még tudjuk a hetedik előtt is...

Csak olasz meg magyar szót lehetett hallani a pekingi agráregyetem sportcsarnokához tartó buszon, és az információ csupán első látszatra indifferens. Bombameglepetés hozta össze ugyanis a kötöttfogásúak 84 kilós súlycsoportjának utolsó mérkőzésére a kinti ítéletidőben bőrig ázva igyekvő csapatot: a kétszeres Eb-bronzérmes Andrea Minguzzi döntőbe jutása még csak-csak elment, na de a másik fiúé...? Csak a helyzet érzékeltetéséül írom le: amikor reggel az aznap föllépő magyarok listáját böngészte a magyar különítmény, akadtak a társaságban olyanok, akiknek a Fodor mellé harmadikra ugrott be a Zoltán keresztnév...

Az FTC huszonhárom éves olimpiai újonca - hogy is mondjam csak? - nem tartozott a delegáció topfavoritjai közé, Struhács György szakágvezető például arra a kérdésemre, hogy ha még odahaza egyetlen érmest kellett volna említenie, Fodort hányadiknak nevezte volna meg, azt felelte: a válogatottból legalább hárman esélyesebbek voltak nála, tehát negyediknek. Ehhez képest a horgászbottal is remekül bánó, addigi legjobb eredményeként a tavalyi világbajnoki nyolcadik helyet felmutató birkózó majdnem kifogta az aranyhalat.

Pedig kínai és azeri ellenfelén túljutva az a török Nazmi Avluca nézett mélyen a szemébe, aki megfordult már vb- és Eb-dobogó tetején is. A kétmenetes gyömöszölés végén mégis a magyar karját emelték a magasba, s ő a "vegyes zónában" sírással küszködve prognosztizálta, hogy "azt hiszem, ma mindenkit megverek!" (Fölvetődött a gondolat, hogy - fő az óvatosság - két lépést hátrálni kellene, de kiderült, nem úgy értette...)

A - dacára Virág Lajos (96 kg) és Deák Bárdos Mihály (120) gyors búcsújának - bravúros előzmények után persze hogy megjött az étvágy, a tetejébe a pincér már ott állt az asztalnál a díszvacsorával, aztán mégsem tette le a tányért. A döntő első menetében a magyarnak kedvezett a szerencse - ő térdelhetett később parterhelyzetbe, s a sportág eszement szabályai szellemében az eredményes "kivédekezésért", mint utolsó ponttulajdonos, bezsebelhette a szakaszgyőzelmet -, a következő, szintén eseménytelen felvonásban azonban az olasz járt jól a sorsolással (1:1). A harmadik etapban jelentős körömrágás kísérte az újabb golyóhúzást, s mivel ismét Fodor lett a nyerő, azt hittük, ő lesz a győztes is.

Nem ő lett.

Már csak tizenöt másodpercet kellett volna kibírnia, amikor a római rendőrtiszt - egy hátsó kiemelést követően - kis híján kihajította őt a hangárszerű létesítményből, aztán már csak a tény rögzítése maradt hátra: ez sem sikerült...

Az újabb könnycseppeket egészen más csalta elő az ezüstérmes Fodorból, mint néhány órával korábban, de amikor a sajtószobában néhány lélekerősítő vállveregetés után értékelte az eseményeket, egy félmosoly is megjelent az arcán. "Higgyék el, holnap jobban fogok örülni az ezüstnek annál, mint ahogyan most kinézek."

Efelől kétségünk nem lehetett.

Az uszodában Gyurta Dániel csobbanása előtt is szárnyalt a képzelet, akadtak, akik már akkor a dobogó tetején látták őt, amikor még be sem mutatták a mezőnyt. A reményeket erősíthette, hogy a négy éve, Athénban tizenöt évesen (!) második helyezett versenyző a 200 m mell előfutamában valamennyi riválisánál jobb időt produkálva, Európa-csúccsal ért a falhoz, ugyanakkor a bizakodást csak mértékkel gyengítette, hogy az elődöntőben az ötödik eredményt préselte ki magából.

Úgy tíz perccel az elrugaszkodás után az otthonról éremre esélyesként útjára engedett Gyurta letörtségnek a nyomát sem mutatva lépett a folyosóra, amelynek innenső oldalán a riporterek, a túlsón meg a sportolók ácsorognak, és számról számra arról diskurálnak, hogy milyen remek volt, esetleg hogy mi a fészkes fene történt. Előfordul persze, hogy a téma nem sorolható e két hagyományos kategóriába...

- Életem második legjobb idejét úsztam, és nem sok hiányzott a harmadik helyhez sem, úgyhogy elégedett vagyok - mondta kérdés nélkül a fináléban 2:09,22-vel, megint csak ötödikként beérkező tinédzser, aki a tisztánlátás kedvéért megjegyezte, hogy athéni idejével nagyjából tizenötödik lett volna. Nem elégedetlen egy kicsit se? - puhatolóztak tovább a karám másik felén. - Tizenkilenc évesen már van egy olimpiai ezüstérmem, Európa-csúcstartó vagyok, ezt ebben a korban nem sokan mondhatják el magukról. Ráadásul az elutazás előtt 2:09,20-at terveztünk Széles Sanyi bácsival, ezt is teljesítettem. "Aláírná-e, ha sokkal gyengébb időt úszik, de második lesz? - szólt az újabb kérdés, mire a válasz: "Nem, nem írnám alá. Még egyszer mondom, húsz sem vagyok, a riválisaim jóval idősebbek nálam, hogy mást ne mondjak, a győztes japán Kitadzsima huszonhat. További két olimpia biztosan bennem van, motiváltnak és eltökéltnek érzem magam, tehát nincs semmi baj."

A határozott szavak dacára annyit muszáj rögzíteni, hogy Gyurta "előfutamos formájában" a második helyen végzett volna, de ilyen nyilatkozat után átgondolandó a "cöcögés", úgyhogy a további kommentárt rábíztuk a mesterre, Széles Sándorra. "A helyzet paradox, Danié a múlt, és Danié a jövő" - summázta a tréner a jelent, mi pedig megnéztük, amint Alain Bernard nyeri a sportág klasszikus számát, a 100 m gyorsot (47,21). Ezzel a francia - aki mindenfajta feltűnés nélkül elindulhat majd az erőemelők versenyében, amint a szakág felkerül az olimpia műsorára - szépen bemutatott a tőle a világcsúcsot az előző nap elorozó, ausztrál Sullivannek, de a kínai nézők szemében így is csak második lehetett, tudniillik bizonyos Liu Zi-ge átírta a 200 m női pillangó világrekordját (2:04,18).

A Vizes kockában történtek krónikájának része még, hogy 4x200-as női gyorsváltónk a dicséretes hatodik pozícióban zárta a stafétát (a 7:44,31-et repesztő ausztrál négyes jóvoltából itt született meg a játékok tizennyolcadik úszóvilágcsúcsa), s az is, hogy a férfi 200 m vegyes elődöntőjében Cseh Lászlónak újra kijutott a csütörtöki "pihenőjét" is az uszodában töltő Michael Phelpsből: az azonos futamba soroltak közül az amerikai érte el a legjobb időt, míg a Pekingben (eddig) kétszeres ezüstérmes magyar a mezőny negyedik eredményével (1:58,19) jutott a pénteki "végjátékba".

A férfi pólótorna finise még jóval odébb van - messzebb, mint a pekingi vízilabda-medence az úszókétól -, de a spanyolok elleni meccs a legkevésbé sem volt közömbös a folytatás szempontjából. Ráadásul a győzelem mellett a megfelelő differenciára is ügyelnie kellett Kemény Dénes csapatának, tekintve, hogy az új lebonyolítási szabály szerint az azonos pontszámot elérő együttesek között a táblázaton következő alakulattal szemben elért eredmény dönt a csoportsorrendről. Mivel a magyarok a nyitónapon döntetlenre mérkőztek a montenegróiakkal, könnyen megeshet, hogy a harmadik "megrendszabályozásának" mértéke határoz majd a pótvizsga nélküli elődöntőbe jutást érő első helyről, s az aktuális állás alapján a "bronzos" pozíció favoritjai éppen a spanyolok.

A sikerben őszintén bíztunk, az ellenben a meglepetés erejével hatott, hogy az ibériaiak a maguk részéről már két negyed után befejezettnek nyilvánították a mérkőzést. A 6:5-ös magyar vezetésnél kezdődő második "félidőben" - nem utolsósorban a betonbiztos védekezés nyomán - már csak magyar gól született, úgyhogy azt kérdeztem az esetleges fellélegzésről, továbbá a kalkulálgatásról hallani sem akaró szövetségi kapitánytól: ült-e az utóbbi időben úgy a csapat kispadján, hogy tizenhat percen át egyetlen beszedett gól feletti bánatában sem kellett felpattannia? "Nem, és ez nagyon biztató a folytatásra nézve" - szólt a válasz, s eszem ágában nem volt vitába szállni a szakvezetővel, tudniillik szerintem is az.

Kár, hogy a hat teljes versenynap alatt három ezüsttel és egy bronzzal megterhelt magyar éremtábláról még mindig nem mondható el ugyanez.

Kiküldött munkatársunk jelenti