Miközben a Múzeum Szigethez közelítek a Nagyszínpad homokízű pokla felől, lélekben felkészülök mindenre: hogy busóálarcos néprajz szakos egyetemisták rohannak le a bokrokból, pulóveres-csontkeretes szemüveges, kitűrt mellszőrű ősz emberek elcipelnek beszélgetni Óbuda helytörténetéről, vagy egyszerűen csak rám szólnak az inkalosok, hogy halkabban kéne lélegezni, és egyébként is, nagyon gyorsan húzzak vászonpapucsot a tornacipőre, mert koszos lesz a fű. Ehhez képest első ránézésre csak annyi furcsa a kultúrtisztáson, ahol nyolcévnyi fesztiválozás alatt szerintem még csak véletlenül jártam, hogy a szélén körmös pacalt árulnak – ami legalábbis bátor húzás nyáron (vagy tulajdonképpen bármikor), de határesetnek belefér, mint hagyományőrzés.

Másodszor is körbenézve meg az ötlik fülbe, hogy csend van – nem az a halott csend, ami egy fesztiválon kínosan tudna hatni, éppen csak ötven decibellel kevesebb, mint máshol, és ettől máris elfog valami túlviláginak tetsző nyugalom. A Szépművészeti Múzeum kitelepülése az első, ami szembejön, a parányi színpadon pedig egy dzsesszkvartett festi a hangulatot – szép is, művészet is. Más nem nagyon történik: festhetnék pólót vagy vászontáskát a sarokban, ha akarnék, de nem akarok, egy igazi férfi nem fest vászontáskát. Inkább csak állok idióta félvigyorral a fűben, és elismerően nézem a harsonást, aki a hőségben egyáltalán hajlandó felemelni egy akkora hangszert.

Sarkon fordulva azt látom, hogy valakik valamit csinálnak egy asztalon ollóval, még több valaki meg nézi - reflexszerűen várom, hogy jöjjön egy hosztesz, elárulja a megfejtést és közben rám sózzon egy mobil-előfizetést, de szerencsére nem jön. Egyből mellette viszont egy miniatűr művészpiac vert tanyát: dizájner hűtőmágnesek, rojtos szélű, neonszínű esőkabátok, képes-feliratos tarka pólók, és egyedinek ható bringástáskák – utóbbiakra még ötezerért is lecsapnék, de valamiért csak kisállatos-virágos minták és lehetetlenül világos színek vannak. Ezzel együtt is hibátlan a bolt – sikerültebb városokban összegyűjtenek öt ilyet, nyitnak mellé két kocsmát, és elnevezik Camdennek. (Bárki is az üzemeltető, szóljon a haverjainak, szállják meg Csepelt és alakítsák át, segítünk.)

A játékmúzeum sátrában aztán nincs játék, csak elveszett arcú emberek, mellette viszont gigantikus fabölcső ring, meg egy két méter magas étkezőasztal áll, amit önfeledten láblógató, boldog fesztiválozók ülnek körül óriásszékeken. Az Iparművészeti Múzeumnál plakátokba csomagolt fotelek, szerelem első látásra, gyorsan mérlegelem, el tudok-e futni eggyel, aztán győz a jó érzés.
A szomszédos színházdombon épp elérem a Vietnami Népi Vízi Bábszínház előadásának végét: azt a részt mármint, amikor háromszáz esztétikailag kielégült bölcsész megindul lefelé a hegyről az emberrel szemben. Leülök a hűlt helyükre, hátha elcsípek még egy élménymorzsát – azt nem, de az ázsiai szalmakalapban pakolászó fellépőket és a lassan áradó lélekmasszázszenét még igen.
Öt perc pont jólesik belőle, aztán inkább megkeresem a program szerint "„a fűben” fellépő Georg Traber egyszemélyes performance-át.

Félek, hogy lekésem, a Hajógyári-szigeten, mint a legtöbb parkban, elég sok fű van, de pár méterrel arrébb rátalálok, és az is kiderül, hogy addig nem mulasztottam el semmit. A műsorfüzet szerint a művész egy póznaépítményen áll és egyre magasabbra építgeti – precíz leírás, pontosan ez történik: egy péknek öltözött ember, aki mintha nem is csinálna semmit, csak valamiért nagyon vigyáz rá, hogy ne tegye le a földre a lábát, ami pedig mindent sokkal egyszerűbbé tenne. Vagy tíz perccel később megértem, hogy tényleg erről szól a dolog – nincs zene, nincs audiokommentár, nincs üzenet, csak a póznákat rendületlenül, némán kötöző pék. Van az a tudatállapot, ahol ezt pont olyan lebilincselő lehet nézni, mint régen volt a Duna TV-n éjjelente beadott akváriumot, de én még nem értem el, és egyébként is olvaszt a nap.

A TÁP Színház sátráé minden tartalék reményem: amúgy is a rövid kamaradarabok tudnak megfogni, az egy néző kedvéért előadott egyperces színdarabok ígérete pedig úgy hangzik, mint ami pont ezt fejlesztette tökélyre. Először azonban ki kell várni a sort, mellette egy toborzóember ugrándozik mikrofonnal, angolul azt kiabálva: „Csak egy perc! Kultúra!” Keveseket hat meg, bánatában inkább holland csajozószövegeket gyűjt, én viszont végre bejutok – és teljesen váratlanul rám talál a katarzis. Ha leírnám, mi történik odabenn, az megölné a poént: annyit segítek, hogy odabenn tényleg színház az egész sátor, egy perc alatt fény derül arra, miért hallatszik kint egyfolytában velőtrázó üvöltözés, és nem véletlen, hogy kijőve kivétel mindenki nélkül visszatarthatatlanul nevetve hunyorog bele a napba. Fel vagyok szabadulva, mindenki barát és azonnal odaküldök minden ismerőst – a franc se gondolta, mikre képes a kultúra, ha kisbetűvel írják.