Kedves gyerekek! Tudjátok, már ötödik napja zajlik Pekingben az olimpia, és mi nagyon szépen szerepelünk. A bácsik és a nénik, akiknek annyira szurkolunk, a legtöbb aranyérmet nyerték eddig az összes ország közül, és kedden egy olyan sportágban is kínai tudott győzni, amelyikben korábban soha: képzeljétek el, egy vívó, akit Zhong Mannak hívnak, a sok-sok olasz, orosz, francia meg magyar előtt első lett a férfi kardozók versenyében.
Michael Phelps: mint a mesében
Kiküldött munkatársunk Bruckner Gábor jelenti
De ma mégsem róla fogok mesélni nektek, hanem egy amerikai úszóról, aki annyira sebesen halad a medencében, mint egy nagyon menő motorcsónak. Nincs, aki gyorsabb lenne nála, és most már nincs senki a sportolók közül, aki nála többször sétálhatott fel az olimpiai dobogó legtetejére. Michael Phelps a neve, jó magas meg erős is, két szép lapátfüle van, ha valahol látjátok, mindenképpen kérjetek tőle autogramot!
Talán valami ilyesmit mondott szerdán a kínai közszolgálati rádióban Zhang Shaozu, aki arról ismerszik meg, hogy évek óta déltájt a sportról mesél a gyerekeknek. Ezekben a napokban természetesen az olimpiára fűzi fel történeteit, és péntektől akár magáról is regélhet majd, tudniillik Peter Ueberroth-tól, az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának első emberétől, Juan Antonio Samaranch korábbi NOB-elnöktől, valamint Kamuti Jenőtől, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnökétől ekkor veszi át ez utóbbi testület külön díját "az olimpiai eszme népszerűsítéséért".
A mesemondónál tényleg csak Phelps mesésebb... A vízcsapból is ő folyik, amióta a Madárfészekben föllobbant a láng, de nem lehet megunni. Az újabb versenynapon megint begyűjtött két első helyet. Persze világcsúccsal mindkettőt - e tekintetben pályafutása során harmincnál tart, s csak itt, Pekingben (öt számból) ötnél jár -, minek nyomán előbb tízre, majd tizenegyre növelte ötkarikás aranyérmei számát, s már magasan ő a világ valaha volt legeredményesebb olimpikonja.
A történelmi tizedikhez némi közünk "nekünk" is volt, a Vizes kocka tribünjén őrjöngők ugyanis arra lehettek figyelmesek, hogy a 200 m-es pillangóúszás mezőnyében egy kopaszra nyírt, magyar ifjú az egyetlen, aki tisztes, de jól belátható távolságból követi őt. A hosszabbik vegyes távon ezüstérmes Cseh László a mindeddig specialitásának éppen nem mondható kategóriában sem akart leszakadni az utolérhetetlen vetélytárstól, s amikor mi már a bronzot ünnepeltük volna a sajtóteraszon, belehúzott még egy kicsit, majd fölnézett a nagytáblára. Aztán akkorát csapott a habokba, hogy a tizenhétezres uszoda tetejéig fröcskölt a víz. Még szép: a neve mellett a 2-es szám jelent meg, továbbá az 1:52,70-es idő, amely majdnem másfél másodperccel jobb a görög Drimonakosz Európa-rekordjánál.
Azt azért magam még hozzáteszem, hogy Cseh Pekingben máris kitörölhetetlenül beírta magát a legnagyobbak közé, s ha a sors nem hurcoltatja vele a keresztet - szegény, akárhányszor oldalra néz a világversenyeken, a 4-es rajtkövön ott látja az amerikai rakétát... -, akkor most két ezüst helyett két aranynál tartana.
Így viszont a beérkezése után vízzel megtelt úszószemüvegére panaszkodó (!) Phelps tartott négynél, de mivel kisvártatva megszerezte az ötödiket is, muszáj még három szikár mondatot ideírnom: 1. Háromnegyed órával később a 4x200 m-es amerikai gyorsváltó tagjaként részese lett egy újabb őrületes rekordnak, a régi legnél 4,68 másodperccel jobb 6:58,56-nak. 2. Még három fellépése van hátra az olimpián, s ha (ha?) mindet "behúzza", a teljesség kedvéért átírja Mark Spitz 1972-es, hétaranyas legendáját is. 3. Én mostanáig nemigen hittem a földönkívüliekben, de a bántóan konzervatív álláspont lassanként módosításra szorul.
Mi több, az úszóversenyeken tátott szájjal ámulva mindinkább az az ember érzése, hogy nem Phelps az egyetlen ufó, de a 100 m gyors - a számok száma - elődöntőit elnézve akár más gondolatok is megfogalmazódhattak. Az első futamban az elmúlt évben nyolckilónyi izmot magára szedő, francia Alain Bernard visszavette Eamon Sullivantől a két nappal azelőtt "elvesztett" világcsúcsot (47,20), de nem sokáig ünnepelhetett: a második nyolcas részvevőjeként csobbanó ausztrál ismét felülmúlta őt (47,05). Csak a nyomaték kedvéért: a döntő még hátravan... Legalábbis merengés tárgyát képezheti, hogy bár a sprintkategória rekordját nyolc esztendőn át képtelen volt bárki is megdönteni - a holland Pieter van den Hoogenband 2000-től ült a trónon -, az idén már ötödször kellett módosítani az örökranglistán. Ennyit jelentene a piacra nemrégiben bedobott, szkafanderszerű úszóruha? Mert ha igen, Nobel-díj jár a tervezőjének. Esetleg a technika, az edzésmódszer változott meg hirtelenjében? Akkor viszont az edzőknek kell mielőbb szobrot állítani, de minimum a piramisok helyén. Vagy valami egészen más történik a háttérben? Csoda-e vagy káprázat? Ülünk bután.
Miközben azt látjuk még, hogy a nők sem adják alább: 200 m gyorson az olasz Federica Pellegrini 1:54,82-vel, míg 200 m vegyesen az ausztrál Stephanie Rice 2:08,45-tel szintén világrekordot repeszt, úgyhogy előkerül a zsebkalkulátor, mert fejben már nem nagyon megy a számolás: az addigi tíz mellé további hat csúcs kerül egyetlen napon. A tűnődés közepette még rögzítjük, hogy a kedden Európa valaha volt legjobb idejét produkáló Gyurta Dániel az ötödik eredménnyel kerül a 200 m mell másnapi döntőjébe, de ekkorra fej zsong, haj égnek áll, ideje továbbállni az uszkve kilencvenszázalékos dunsztban.
"Én ezt nem értem, nekiment, mint egy tulok" - dohogott a nap végén Struhács György, a magyar kötöttfogású válogatott szövetségi kapitánya, miután Bácsi Péter párás szemmel elviharzott a tudósítók mellett. A 74 kilós súlycsoport idei Európa-bajnoka már a nyakában érezhette a bronzérmet, de amikor - az amúgy igen kevéssé sportpárti, életidegen szabályoknak köszönhetően - már szinte semmit nem kellett volna tennie, ő rárontott francia ellenfelére, Christophe Guenot-ra, aki hárompontos akcióval fogadta a váratlan érkezőt. Így nem lett harmadik - és így lett ötödik - a 25 éves magyar, aki korábban fölporszívózta a szőnyeget az orosz olimpiai, világ- és Európa-bajnok Szamurgasevval is.
Pedig Bácsi igazán visszafizethetett volna valamit a francia családjának a magyarokat ért aznapi "sérelemért", hiszen a szerda másik versenyében, a 66 kilósok között az akár dobogóra is esélyesnek tartott - végül nyolcadikként záró - Lőrincz Tamás a másik Guenot sráctól, Steeve-től kapott ki, szintén nyert állásból, ritka pechhel. Azt követően pedig pláne üthettük a homlokot falba, hogy legyőzője később meghallgathatta a tiszteletére lejátszott Marseillaise-t...
A gutaütés aztán sötét este még egyszer utolérte a magyar tábort, de a végén talán pezsgő is durrant... A párbajtőrözőnők viadalán - a már a nyolc közé kerülésért elbukó Szász Emesével ellentétben - Mincza Ildikó legalábbis végtelenül boldogan szaladt le a pástról utolsó, a kínai Li Na ellen vesztett állásból megfordított asszója után, s mivel ezt a mérkőzést a harmadik helyért rendezték, elkönyvelhettük: megvan a harmadik magyar érem.
Egy órával korábban még egészen más volt a helyzet, a pazar kiállítású vívócsarnok egyetlen pillanat alatt fészerré változott a szemünkben, amikor a 39 esztendős magyar hölgy megkapta az utolsó tust Ana Maria Branzától. s ezzel búcsút inthetett a döntőnek. A román úgy nyert 15:14-re, hogy 13:13-nál Mincza francia kosztümös filmekben látható csetepatét követően találatot ért el, ám az iráni (!) zsűrielnök állj! okán érvénytelenítette azt. A csapatban kétszeres világbajnok versenyző nem kért videokontrollt, s a végét a román bírta erősebb idegekkel.
Kérdéses volt, a magyar föl tud-e kelni a padlóról a bronzmeccsig, s eleinte nagyon úgy nézett ki, hogy nem. A Suttogások és sikolyok című film - a közönség suttogott, miközben Li Na minden tus után fejhangon sikított - dramaturgiája szépen meg volt tervezve: a kínai 8:3-ra elhúzott, amikor Mincza előhúzta a zsák fenekéről az addig jól eldugott önbizalmat, összeszorította a fogait, és középsima 15:11-gyel hozta a partit.
A legutóbbi két olimpián egyaránt magyar (és egyaránt Nagy Tímea-) győzelemmel, most pedig a német Britta Heidemann sikerével zárult versenyben ezúttal a bronzot is tudtuk becsülni - naná: ez a magyar küldöttség eddigi medáltermésének harmada -, hát még a főszereplő, akinek öszszeért a füle és a szája az öltözőbe menet:
- Ez a pályafutásom csúcsa, pedig a kínai ellen már szégyelltem is, amiért annyira elhagytam magam az elején. Persze hogy kár a szorosan elbukott elődöntőért, de most már egyáltalán nincs bennem hiányérzet. Hogy ott leszek-e négy év múlva Londonban? Negyvenhárom évesen? Á, nem. Bár... Én már semmit nem merek biztosra mondani.
De én igen: a kínai mesemondó csütörtök délben is odaül majd a mikrofon elé. Viszont megeshet, hogy még mindig nem a magyarokról szól a története...
