„A hetvenes években, a kulturális forradalom lecsendesedésének idején általános iskolás voltam. Az apámat néhány évvel korábban kitelepítették, mert kritizálta a kormányt. A nagyanyám öngyilkosságot követett el – gabona-kiskereskedő volt, és attól tartott, hogy apámat bajba sodorhatja a politikai szempontból kétes származása. Ez volt családom és nemzetem történetének legsötétebb korszaka. Azóta sokat változott az ország, de Nyugaton sokaknak még mindig a régi idők jutnak eszébe Kínáról. Nem lehetséges, hogy a Nyugat túlságosan is a negatív hírekre figyel?” – teszi fel a kérdést Licsia Zsang írónő a Japan Timesban.

Mint arról a Metazin is beszámolt, Nyugaton igen elterjedt meggyőződés, hogy Kína politikai célokra használja az olimpiai eszmét. Az olimpiai mozgalmat és a sportot a szervezőbizottság „Kína szocialista modernizációjának” részeként állítja be, vagyis lényegében országimázst épít a pekingi játékok segítségével. Az ilyen és hasonló aggályok csak úgy dőlnek a nyugati sajtóból. Nicholas Wapshott a neokonzervatív New York Sun véleményrovatában a minap egyenesen az 1936-os berlini olimpiához hasonlította a pekingi játékokat. A berlini olimpia a fajelméletet volt hivatva népszerűsíteni, de hála Jesse Owensnek, a négy aranyat nyerő fekete sportolónak, az árja faj felsőbbrendűségét hirdető náci propaganda vereséget szenvedett. Kína most a kommunista kapitalizmust népszerűsítené. Sőt, Wapshott azzal vádolta meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, hogy akaratlanul is „az utolsó kommunista diktatúra” propagandagépezetének cinkosává vált.

Zsang emlékezet rá, hogy a kínai gazdasági fejlődésnek köszönhetően milliók emelkedtek ki a nyomorból. Az ő idejében még tücsköt ettek hús helyett, ma pedig sok fiatalnak már saját autója van.

„És nagyobb lett a szabadság is.” Zsang például régen azért nem léphetett följebb a szamárlétrán, mert hullámos haja van, ami az arisztokrata származás jelének számított. Ma az ilyesmiért már senkit sem érhet hátrány. Igaz ugyan, hogy a nyugati sajtó sokat foglalkozik az emberi jogok megsértésével és a cenzúrával, de az amerikai Pew Research Center felmérései szerint is a kínai a legoptimistább nemzet.

Zsang szerint az is rontotta a Kínáról a nyugati médiában kialakult képet, hogy nem sokkal az olimpia előtt tört ki a tibeti lázadás. „Voltak békés tüntetések is, de volt erőszakos lázadás is, amit más országban sem toleráltak volna.”

„Újságíró vagyok, így beszámolóim többsége kritikus a kormánnyal szemben.” A kormány kommunikációjával van a baj – véli Zsang. Az olimpia remek alkalom lenne, hogy a vezetők végre felhívják a figyelmet a kedvező változásokra. Mindarra, ami a korrupció letörése, a jogállamiság, a média ellenőrzésének lazítása terén történt. (Hogy pontosan milyen példákkal kellene e változásokat reklámozni, azt Zsang nem említi.)

„Különben is, az olimpia célja a különböző népek és vélemények összebékítése. A világnak végre lehetősége nyílik rá, hogy megértse Kínát, és viszont. Érthető, ha az antidemokratikus és átláthatatlan kínai rendszer zavarja a Nyugatot, de a félelmek zöme a tudatlanságból származik.” A kínai változásokat mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a mai gyerekek már sportolnak. Zsang ugyanis még azt gyakorolta a tornaórákon, hogy az „amerikai imperialisták” vagy a „szovjet revizionisták” támadása esetén hogyan kell pontosan célba találni a gránáttal.

A szerző A szocializmus remek! Egy munkás memoárja az új Kínáról című könyve áprilisban jelent meg.