Próbáltam uralkodni magamon, de nem, nem bírom hagyni ezt az olimpiásdit, pedig hagyni kellett volna már négy, nyolc vagy tizenhat évvel ezelőtt, de ennyire gusztustalanra még sosem sikeredett a díszszemleszerű erőfitogtatás, enynyire súlyos sosem volt a képmutatás, a hazugság, ennyire gejl még sosem volt a giccs.
Mocskos csalók
Ennyire még sosem forgott a szem. Mint az S-Merdzsó kormányába kapaszkodó volt KISZ-vezető a piros lámpánál lejmoló hajléktalan elől, úgy forgatják fejüket a derék sportférfiak elfele, mikor merre, amerre a sportérdek kívánja. Néhány kis arany, ezüst (hoppá: talmi csillogás), koszt, kvártély fejében meg tudjuk mi kedvelni a komenistákat, mintha mise történt volna, tudunk ám udvariasan hajlongani, távol-keletiesen, hogy milyen flottul tetszettek szervezni, mennyire, de mennyire klappol minden. Hiába, a sok ezer éves tradíciót, hogy még a tradíciót is kegyedék tetszettek kitalálni. Burmában vagy Észak-Koreában is klappolna minden, kétség nem lehet, hajjaj, de még hogy, még hogyabbul, próbálna meg nem klappolni, ugye, szünetben lecserélnék a lakosságot, simán.
Aztán meg amikor, átlag százévente, egyébként, amikor mirajtunk gázol keresztül az épp aktuális környékbeli izomagyú nagyhatalom, akkor nem győzünk sírni, hogy mennyire cserbenhagy minket a Nyugat, a Kelet, mindenki. Hogy micsoda egy álszent, önző, hálátlan fajta. Az hát. Vesszen triatlon! Hogy mindenki mindig csak minket gáncsol, mindig pont velünk van kicseszve. (Erre a cselgáncsra még visszatérünk.)
Szerencsére Schmitt Pál, megszabadulva pártalelnöki kötelmeitől, most már minden idegszálával, minden egyes agysejtjével a sportdiplomáciára tud koncentrálni. Arra a nagyszerű és többszörösen minősítetten korrupciómentes és a legmagasabb erkölcsiséget reprezentáló szervezetre, folyamatra, amely. (Itt kihagyjuk az utalást a mindenféle erkölcs- és gazdaságrendészeti tárgykörbe tartozó nemzetközi olimpiai ügyekre.) Sportvezetésben mi vagyunk a legnagyobbak a világon, ez nem kérdés. Banánköztársaságokat és alkotmánytalan anarchiákat megszégyenítő politikus- és sportvezető-kontingenssel masírozunk föl-alá, az olimpiatörténet legrandább formaruhájában, de mi sosem ízlésben voltunk erősek, ugye, hanem államilag alaposan dotált, viszont a közönséget alig érdeklő sportokban.
Meg stílusban, persze.
Van például ez a cselgáncsügy. A 66 kilós Ungvári Miklós két vitatható bírói ítélet után kiesett a nyolcaddöntőben, másodpercekkel a küzdelem vége előtt benyúlt ellenfele ruhájának ujjába, ez szabályellenes, intés jár érte, az intést megkapta, ezzel elveszítette a meccset. Edzője is elismerte, hogy Ungvári hibázott, ugyan nem érdemelt vereséget, jobb volt ellenfelénél, a bírói döntés vitatható ugyan (melyik nem vitatható?), de van ilyen, ha fordított az ítélet, most az oroszok lennének kiakadva. A Magyar Judo Szövetség elnöke viszont már a helyszínen megpróbált szimpatikuskodni, csalással vádolta a bírót, sőt rögtön világpolitikai összefüggésekbe is helyezte a történteket (konkrét magyarellenes konspiráció bontakozik ki természetesen): a tunéziai bíró azért csalt pofátlanul az orosz ellenfél javára, mert a nemzetközi szövetség elnöke is orosz, és az oroszoknak aznap muszáj lett volna érmet szerezniük. Aha. Nem mintha az oroszok nem szereznének érmet mindennap. Éppen most szereznek egy kisebb kaukázusi köztársaságot. (Amellyel mi rettenetesen szolidárisak vagyunk, ugye, egymást érik a legmagasabb szintű tiltakozások, az utcai megmozdulások, ebből nem lesz gáz télire.)
Azóta egyébként újabb magyar sportolót fosztott meg a tuti aranytól a nemzetközi összeesküvés: a csaló bírók a kardozó Nemcsiket ütötték ki. Nem tudom, miért jut eszembe, talán ezért, mert az olimpiánál én sokkal jobban kedvelem az úgynevezett profi sportot: az észak-amerikai profi kosárbajnokság (NBA) nyugati főcsoportdöntőjében, a harmadik meccsen, május 27-én a San Antonio Spurs hazai pályán 93-91-re kikapott a Los Angeles Lakerstől, ezzel a címvédő gyakorlatilag elveszítette a párharcot, kiesett. (Volt még hátra három meccs, de abból kettő Los Angelesben, ahol nem volt esélye a San Antoniónak.) A vesztes mérkőzés utolsó másodperceiben, kétpontos Lakers-vezetésnél a Spurs és az egész NBA egyik legjobb hárompontosdobója, Brent Barry kapta meg a labdát, éppen a hárompontos vonalnál, ideális pozícióban, föl is emelkedett, dobáshoz készítette a labdát, amikor Derek Fisher, a Los Angeles védője egyszerűen letaglózta. Nyilvánvaló fault volt, egyetlen másodperccel a vége előtt. Ha befújják, a Spurs szinte biztosan egyenlített volna, de a győzelemre is nagyon nagy esélye volt, hiszen Barry 90 százalékos biztonsággal dobja a büntetőket. Mondom, óriási fault volt, Fisher láthatóan megütötte a dobni készülő játékos kezét, és még rá is esett. Száz esetből kilencvenkilencszer befújják az ilyet. A Spurs egész bajnoki szereplése és sok százezer dollárnyi bevétele múlhatott a hibás bírói döntésen. Barry annyit mondott a meccs utáni sajtótájékoztatón, hogy szerinte fault volt, de tudomásul kell venni, hogy ez egy NBA-konferenciadöntő, itt ilyen faultokat nem fújnak be az utolsó pillanatokban. Pont ennyi. Nagyjából ugyanezt nyilatkozta az edző is: be kellett volna fújni, de nem a bíró vesztette el a mecscset, hanem a csapat, nem lehet a dolgot bírói döntésre bízni, jobbnak kell lenni, faulttal együtt bedobni, megenni az ellenfelet.
Persze, ezek csak profik, akiknek csak a pénz számít, lelketlen gladiátorok, ottan nincsenek lelkesítő coubertini eszmék, erkölcsiség, világbéke és virágos formaruhák. Nem a győzelem a fontos, részvétem.