Mit mondjak, a szemüket nem csak az álmosságtól dörzsölők érdeklődése jelentős volt: mármint a harci járműnél amúgy vidáman fényképezkedő tudósítók az iránti érdeklődése, hogy ha az első három napon sikerült megoldani a médiamunkások védelmét tank nélkül, akkor mostantól miért nem. A feszes vigyázzban posztoló, rezzenéstelen arcú egyenruhásoktól azonban nem érkezett válasz, feltehetően azért sem, mert egy kukkot nem értettek a kérdésből... Amúgy a pekingi rezervátumban - ahogyan a nemzetközi sajtókompánia mind gyakrabban említi a hivatalos létesítmények, illetve a szálláshelyek többségét drótkerítéssel körbevett területet - minden katonás rendben zajlik továbbra is. Szó szerint "katonásban": az uniformist viselők nincsenek sokkal kevesebben, mint a 98 százalékos pártartalmat trikóban, gatyában és papucsban túlélni igyekvő lakók. Viszont egy kék színű golyós dezodorral sehogy sem akarnak megbarátkozni a felvigyázók, nyilván álcázott kézigránátnak nézik a tubust. Ezt csak abból gondolom, hogy a biztonsági kapuknál nap nap után öt-hat fős konzílium tanácskozik, mire megszületik a kétségkívül megfontolt ítélet: mehet!

Ami egyébként a harci eszközt illeti, akad belőle éppenséggel az uszodában is. Naná, hogy a Phelps nevű amerikai torpedóról beszélek - nem először a pekingi tudósításfolyamban és a dolgok jelenlegi állása szerint nem is utoljára -; ő kedden speciel 200 méter gyorson alázta porig a mezőnyt. Noha csak a negyedik idővel került a döntőbe, ott huszonöt méter megtétele után már egy teljes testhossznyi előnyt szerzett, a végén pedig majdnem két másodperccel hamarabb érintette meg a falat, mint a másodikként érkező dél-koreai Park.

Ha még nem mondtam volna, Mighty Michael természetesen világrekordot repesztett megint (1:42,96), harmadik számában a harmadikat, de vele kapcsolatban most mégsem ez a legfontosabb információ. A győzelmét hűvös eleganciával - másképpen: rezignáltan, flegmán, unottan, kinek mi tetszik - "ünneplő" baltimore-i káprázat ugyanis ezzel a sikerével belépett a világ sportolóinak legelegánsabb klubjába: az olimpiák történetében pályafutásuk során kilenc aranyat nyerők mindeddig négytagú társasága most már őt is a soraiban tudhatja. Ám a dicsőségtáblára - praktikus okból - még nem vésték föl Michael Phelps nevét Paavo Nurmié, Larissza Latinyináé, Mark Spitzé és Carl Lewisé mellé, tudniillik az amerikai vízi csodának öt további fellépése van hátra Kínában... Ha azok közül bármelyiken győz - és tessenek elhinni: győz -, akkor egyedül nézhet föntről a többiekre, Number One lesz, s a jövőre nézve minimum kérdéses, hogy valaha is születik-e hozzá hasonló géniusz.

Mindenesetre a glóriáért meg kell dolgoznia: ennek bizonyságául a még mindig csak 23 éves (!) úszó húsz perccel az eredményhirdetés után - és azt követően, hogy a ceremónián kapott virágcsokrot (két nagy, elálló) fülig érő szájjal átnyújtotta a lelátó első sorában pityergő hölgynek - ismét csobbant egyet, jelesül azért, hogy már szerdán megtehesse azt a bizonyos lépést a világ tetejére. A 200 m pillangó elődöntőjében - azt hiszem, kitalálják nélkülem is - övé lett a legjobb idő, míg Cseh László 1:54,35-tel (vagyis tovább javítva egy nappal korábbi országos rekordját) a lajstrom negyedik helyére került. A váratlanul remek produkció nyomán a lihegőben megkérdeztem Turi György tanítványától, hogy házi rangsorában most hol áll a rajt előtt egyértelműen a harmadik helyre sorolt pillangószám, mire a hosszabb vegyes táv ezüstérmese sokat sejtetően annyit felelt: "Egy nap múlva megmondom."

A kedd magyarmentes döntőinek híre még, hogy az ugyancsak amerikai Aaron Peirsol 100 m háton az összességében tizedik pekingi úszóvilágcsúcsot produkálta (52,54), úgyhogy az újabb extra teljesítmény után félő volt: a nők 100 m-es mellúszóviadalát a rekordtól nyolc századdal gyengébb eredménnyel nyerő, ausztrál Leisel Jones szégyenében föl sem mer állni az emelvényre...

A meglepően korai jubileum alighanem - és nem pusztán honfitársi érzületből - az NBC tévétársaság döntéshozóinak lelkiismeretét is megnyugtathatta (persze csak akkor, ha furdalta azt bármi is), hiszen annak idején a játékok közvetítési jogait csaknem egymilliárd dollárért megvásárló médiabirodalom követelése volt, hogy a sportág olimpiai fináléit délelőtti időpontban tartsák. Az Egyesült Államokban így főműsoridőben közvetíthető programról értesülve a nemzetközi úszóelit egy emberként kísérelt meg ellenállni a tervnek, de a vitában a szakma alulmaradt a degesz pénzzel szemben. Reggel képtelenség normálisan úszni, lehetett hallani innen is, onnan is, erre jön Phelps, Peirsol, Kitadzsima meg a többi "kétéltű", és elhallgattatja az aggodalmaskodókat.

Igaz, azt sosem tudjuk meg, mi történik, ha Pekingben is délután avatják az aranyérmeseket...

Ha már itt tartunk, a férfi vízilabda-finálét is délután játszszák majd, de ez egyelőre nem több szolgálati közleménynél. Két okból is: részint mert addig tizenkét nap tengernyi eseménye vár ránk, részint pedig mert a párosítást a pesti kereskedelmi tévék kártyavetői sem lennének képesek megjósolni. A magyar válogatott azért tett egy közepes hosszúságú lépést a végjátékhoz vezető úton. (Csak így, zárójelben említem, hogy a másik ág legfontosabb, már-már baráti miliőjű találkozóján a horvát is, amely 11:8-cal intézte el a szerb együttest.)

- Remekül kezdtünk, és ez a start egy olyan csapat ellen, amelyet amúgy is rendre elverünk, el is döntött mindent. A görögök már az első negyedben elvesztették minden hitüket az esetleges győzelemben, így nekünk még az is belefért, hogy elkövessünk néhány kisebb-nagyobb hibát.

Kemény Dénes kapitány értékelte a második csoportmeccsen látottakat rutinos mértéktartással, és a négy löketével alkalmi gólkirály Biros Péter is mindössze annyival kommentálta a történteket, hogy "csak így tovább".

A montenegróiakkal szembeni döntetlen alkalmával bemutatott hektikus játéknak ezúttal nyoma sem volt, úgyhogy a fél uszodát megtöltő - a szurkolók köréből származó információ szerint a fővároshoz képest "Komlón" elszállásolt - magyar kolónia énekszóval és tánccal szórakoztatta magát, miközben "játszott a csapat". Aki későn érkezett a tribünre, hunyorgott egy darabig, amíg elhitte, hogy jól látja az eredményjelzőt, amint az első negyed végén 7:2-es vezetést mutat, a folytatás pedig végképp meggyőzhette: nem a táblakezelő fogott mellé. A finom játékban szinte nem akadt holtpont, s a tartásukat percről percre jobban elveszítő, látványosan kínlódó görögök az első szünettől az utolsó dudaszót várták. Annak megszólalásakor aztán 17:6 állt a villanyújságon, de hogy ennek a nem mindennapi kiütésnek, vagy a csütörtöki, spanyolok, netán a szombati, ausztrálok elleni meccsnek lesz-e jelentősége a végelszámoláskor, az most még kérdéses. A sportágban minden téren rendkívül aktív szabályalkotók ugyanis azt találták ki olimpiai újításként, hogy a csoportban azonos pontszámmal záró és egymással döntetlenre mérkőző együttesek közötti sorrendet az dönti el, melyikük ért el kedvezőbb eredményt a rangsorban következő riválissal szemben. Vagyis: amennyiben a hatos első két helyén - amint azt a papírforma ígéri - a magyar és a montenegrói alakulat végez, akkor az léphet tovább pótvizsga nélkül az elődöntőbe, aki jobban "meggyalázta" a harmadik helyezettet.

Tehát nincs kímélet!

Nincs bizony, köthetünk át - ha már vívás - a másik, általunk az eddig tapasztaltnál sokkal hangulatosabbnak remélt helyszínre...

A pástok környékén kedden is csupa lehajtott fejű magyart lehetett látni, noha a "mi" fegyvernemünknek tartott kard egyéni versenyei szerepeltek a színlapon. A föllépő hármasból Decsi Tamás már a számára első "kanyarban" kicsúszott, de ezen még túltehettük magunkat, hiszen - pazar párosítás... - Szilágyi Áron volt a legyőzője, azt viszont sűrű és érthető fejcsóválás követte, hogy Nemcsik Zsolt szintén lelépett ugyanebben a körben. A négy éve, Athénban ezüst- (egyetlen tus híján arany-) érmes vívót a kínai Zhou öltöztette civilbe, s bár a 15:13-as vereséget Nemcsik elhinni sem akarta, ráadásul bírói bakikra fogta azt, csak-csak meg kellett - ha nem is barátkoznia - ismerkednie a gondolattal. A még csak tizenkilenc éves Szilágyi maradt tehát egyetlen reménysugárként, ám hamar elhalványult ő is: a következő fordulóban kikapott az amerikai Smarttól 15:10-re, vagyis a fehér ruhás delegáció összepakolhatott. A legvégén a házigazdák örülhettek, ugyanis Zhong Man - a francia Lopez fölényes legyőzésével - hazája első olimpiai aranyérmét nyerte ebben a fegyvernemben. Azért ezt emésztgessük: kínai győzelem a kardvívásban!

A televízióban "alkalmi munkakört" ellátó Kovács Tamás MOB-sportigazgató - ennél lényegesebb: korábbi szövetségi kapitány - falfehér arccal állt fel a szakkommentátori állásból, és amikor hozzá fordultam, azon értetlenkedett, vajon miért nem igazodik a magyar kardiskola a nemzetközi trendhez.

- Fölfoghatatlan, hogy nem vesszük észre, a mi versenyzőink keze rendre megáll támadásokban, szaggatottak az attakok, és ezt a zsűrik nem értékelik.

Bosszankodhatunk éppen emiatt is, de sajnos akad még más ok a szentségelésre, tekintve, hogy a magyar delegáció egyik "húzósportágának" hitt vívás eddigi négy napja csupa csalódással szolgált. Mostanáig Boczkó Gábor párbajtőrben elért negyedik helye a legjobb teljesítmény; szóval, a csapatversenyek rajtja előtt alig van valami, ami táplálhatná a reményeket.

- Szerintem várjunk a bizonyítványosztással - reagált Kovács -, csapatban a történtek dacára is bármi előfordulhat, akár megnyerhetjük mind a három, tervezett érmet. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy kezd átrendeződni a vívóvilág, korábban sehol sem jegyzett nemzetek válnak főszereplőkké: női kardban a három amerikai kibérelte a dobogót, és a külföldi edzők sorát alkalmazó kínaiak is jók szinte valamenynyi szakágban. A sportág szempontjából ez mindenképpen pozitívum, s a jelek arra utalnak, hogy a vívás hamarosan újra fénykorát élheti, de ezt mi nem nézhetjük tétlenül: addig kell lépni, amíg nincs nagy baj.

Igazán nem ennek a gondolatnak a jegyében, kizárólag a tény szükségszerű rögzítésének szándékával írom ide, a végére: négy versenynap után egy ezüstérem a teljes magyar sportolói küldöttség pekingi mérlege.

Kiküldött munkatársunk jelenti