Legutóbb az LGT előtt tisztelgő MTV-esten láttam, a zömében húsz-harminc évesekből álló zenekarok között amolyan kakukktojásnak számított, viszont közülük sokakat még mindig simán leénekelt...

Valóban jól éreztem magam. Eredetileg az LGT-t kértem meg, hogy kísérjen, még az engedélyt is sikerült hozzá megszerezni (az MTV Icon sorozat keretében az ünnepeltek sosem játszanak - a szerk.), de aztán kiderült, Presser hosszabb külföldi tartózkodás után épp csak beesik az eseménybe, így nem lett volna idejük a dalt lepróbálni, vagy furcsának találták volna azt, hogy ünnepeltként színpadra lépjenek, talán ezért nem vállalták. Generációnkból azon kevesek egyike vagyok, aki még mindig aktívan dolgozik. Régen volt egy olyan vágyam: ha majd kicsit idősebbek leszünk, adunk egy közös koncertet, mi hárman: Koncz, Zalatnay, Kovács Kati. Sajnos nem jött össze.

Szokta máskor is énekelni a Szólj rám, ha hangosan énekeleket?

Szoktam. Csak általában a zongorista is énekli velem. Régen, amikor kisebb volt a hangerő, jobban tudtuk kontrollálni magunkat. Most meg sokszor hiába vannak a monitorládák, olyan nagy a hangerő, hogy csak azt érzem, káosz vesz körül. Ilyenkor szoktam a zongoristára hagyatkozni. Amúgy szerencsére elég jó a belső hallásom, ha nem zavarnak különösebben, bármikor kíséret nélkül is eltalálom a hangnemeket.

A honlapja szerint ötszáz dalt tart repertoáron. Ezeket bármikor elő tudja adni?

Azért nem mindet, főként a szövegek miatt. A Festő és a fecskék című számot például évekig nem énekeltem, aztán egyik képzőművész barátom, Herpai Zoltán megkért, hogy a kiállításán adjam elő. Mivel nekem egyetlen régi lemezem sincs otthon, előtte a keresztlányom diktálta le a szövegét.

A koncertjein a hallgatók még mindig kérhetnek dalokat?

Természetesen. Az emberek megszokták, hogy velem lehet beszélgetni. Amikor gyerekkoromban, Egerben láttam egy műsort, nagyon nem tetszett, hogy az előadók csak álltak egyenesen és énekeltek. S bár a Ki mit tud?, illetve a Táncdalfesztivál után egy ideig magam sem mertem megmozdulni a színpadon, később fokozatosan feloldódtam. A hatvanas évek vége óta pedig állandóan improvizálok előadás közben, nemcsak egy vidéki kultúrházban, de legutóbb például a Művészetek Palotájában is. Ilyen a természetem.

Tudtommal annak idején dzsesszénekesnek készült, a legnagyobb példaképe Ella Fitzgerald volt. 1965-ben a Ki mit tud?-on dzsesszt énekelt. Aztán egy évre rá jött a Táncdalfesztivál, amit a Nem leszek a játékszered című dalával megnyert. S ettől kezdve a dzsessz meglehetősen a háttérbe szorult.

Sosem készültem énekesnek, szerettem énekelni, de csak magamnak. Aztán egyszer az iskolaigazgató kijelentette, hogy az évzárón én fogok énekelni. Miért én? - kérdeztem. "Hát nem maga szokott énekelgetni óra előtt? Akkor menjen, gyakoroljon az iskolazenekarral! Aztán a Ki mit tud?-on is el fog indulni" - mondta. Mire visszakérdeztem, és tessék mondani, mi az a Ki mit tud? Így kerültem oda 1964-ben, de a Little Richard-dalokkal simán kidobtak. Mondták, túlságosan ordítok. El is ment az egésztől a kedvem.

A következő évben mégis indult...

Arra anyukám nevezett be. Pernye András és Petrovits Emil nagyon magasra tették a mércét. Végül csak a közönségszavazattal jutottam tovább. A dzsessz mellett kamaszkoromban az opera vonzott még, mindenekelőtt Maria Callas, őt próbáltam utánozni. Akkoriban persze egyáltalán nem voltam tisztában a műfaji határokkal, különösebben nem is érdekeltek. A gimnáziumból hazaérve mindig bekapcsoltam a rádiót, és mindenkit próbáltam leutánozni.

Talán épp az lett a fonákja, ami az erénye is: hogy a pályája során szinte mindent énekelt, dzsesszt és rockot éppúgy, mint kommersz táncdalt és szentimentális slágert. S visszatekintve életműve valóban eléggé eklektikus.

Amikor az ember énekel, akkor mindent szeret. Nincs nagyobb boldogság annál, mint amikor az örömét megoszthatja másokkal. Hamar rá kellett jönnöm arra, hogyha el akarom énekelni a spirituáléimat, el kell énekelni azokat is, amit a közönség szeret. Meg hát a szerzők miután látták, hogy nálam tényleg nincsenek műfaji korlátok, mindenféle számot írtak nekem. Köztük olyat is, ami nem a zenéje, hanem a szövege miatt fogott meg. Például a Régi ház körül című dalt, amelynek annyira szíven ütött minden sora, hogy elsőre fel sem tudtam énekelni a rádióstúdióban. Bágya Andrástól meg kaptam olyanokat, amelyek a nagy hangterjedelem miatt jelentettek kihívást. Máskor a véletlenek hoztak dalokat: egyik nap beugrottam a rádióba, s hallom, hogy valaki rettenetesen küzd egy Edith Piaf-dallal. Mondtam, segíteni kéne neki, ezért csak úgy, a mikrofonba beleénekeltem. Majd elmentem ebédelni. Két hét múlva pedig hallom, ez megy a rádióban. Ami viszont sosem vonzott különösebben, azok a népdalok és a nóták. Utóbbit csak egy tévéműsorban énekeltem, paródia jelleggel.

A két legjobb lemezét a hetvenes évek derekán szerintem az LGT-vel készítette. Miért nem lett ennek az együttműködésnek folytatása?

A Loksiék akkoriban már külön utat jártak. Presser mindig ígérte, hogy majd jövőre ír lemezt. A következő években ugyanezt mondta. Nem is lett belőle semmi. Sokan Koncz Tibor kezét látják mindebben, pedig éppen fordítva volt, mint ahogy gondolták: ő beszélt rá, hogy dolgozzam az LGT-vel. Ami amúgy Erdős Péter ötlete volt. S azért maradtam később Tibor mellett, mert rendkívüli zongorista. Korábban sok zenekarral dolgoztam, ahol néha hátra kellett fordulnom, hogy mit is játszanak éppen. Nála sosem voltak gondjaim. Ezért lett az állandó kísérőm. Mégis, fura módon nem az LGT-vel közös lemezeim lettek a legnépszerűbbek. A Csendszóró lemezem volt a legnagyobb példányszámban eladott LP (a dalok zeneszerzője Koncz Tibor), több mint 300 ezret vásároltak a rajongók. De legalább annyira szeretem a Holló Józseffel készített Forgószelet, a Lerch Istvánnal és Demjén Ferenccel közös Szívemben zengő dalt, az Érj utolt vagy a Szörényi Levente és Adamis Anna által írt Életem lemeze című albumot.