Ez nem idei találmány, teljesen mindegy hány nulladikat, vagy mínusz egyediket tesznek a hivatalos kezdőnap elé, más itt az időszámítás. Egyetlen első nap létezik csupán, mikor először bebóklásztam a szigetre tizenöt éve és felvertem a sátrat a mező közepén.
Tudtam. Tudtam, hogy megjöttem, tudtam, hogy ez kell nekem. Mindegy, hogy időközben hányszor sorsolták át a színpadok helyét, mindegy, hány programhelyszínt csomagoltak ki vagy éppen be.
Az is mindegy, ki mindenki tette tiszteletét a Nagyszínpadon, sosem ez számított - na, jó az egy Cure-t kivéve. Ami egy életre elkapott, az volt, hogy mindent lehet, de semmit sem muszáj: beszélhetek, pöröghetek, vagy éppen szerethetek - senki nem rója fel nekem. Innentől nincs több kezdet, csak folytatás. Attól a pillanattól fogva, hogy belépek, mintha mindig itt lettem volna, mintha csak ez létezne: egy hétben az egész élet.
Akit ismerek, onnan csap a húrokba, ahonnan elhagyta - mindegy, hogy egy év, egy hét vagy egy nap telt el. S aki új is úgy esik neki, mintha egymillió történet kötne össze. Nekem nincs másom, csak ez a semmi kis bűvölet, hogy más vagyok, hogy ide tartozom, hogy ez az otthonom.
