Kivételes sztárolásával kapcsolatban legyen elég annyi, hogy miután hétfőn a világcsúcsot úszó 4x100 méteres gyorsváltó tagjaként megnyerte itteni második aranyát (a nyolcból?), illedelmesen meghallgatta saját édesanyját, amint nemzetközi sajtótájékoztatót tart arról, miként is lett ilyen nagyszerű srác ebből a Michael gyerekből. Arról még nincs hír, hogy a nagyfater és az unokahúg mikor osztja meg élményeit a világsajtóval, de semmi kétség: ami késik, nem múlik.

Amint az az iménti felsorolásból is kiderült, a szupermenek (és hölgytársaik) az athénihoz "megszólalásig" hasonlító teniszszentélyben is egymás lábát tapossák, ami a tekintetben feltétlenül figyelemre méltó körülmény, hogy volt idő - nem is olyan régen -, amikor a "fehér sport" legnagyobbjai magasról tettek az olimpiára. Mára változott a helyzet, és a spílerek egymást licitálják túl nyilatkozataikban a játékokat ajnározva, hogy "mekkora boldogság jelen lenni a sport ünnepén", meg hogy "hű, milyen remek a hangulat a faluban".

Ugyanakkor hétfőn Nadal kissé feszültnek (vagy csak simán unottnak?) látszott az- után, hogy elpöttyintett néhány verejtékcseppet az olasz Staracéval vívott, első fordulóbeli meccsén (6:2, 3:6, 6:2), viszont nem győzött utalni arra: számára a Grand Slam-tornákkal abszolúte egyenértékű az olimpia. Amúgy a világranglista trónjáról a jövő héten Federert letaszajtó spanyol olyan ováció közepette távozott a centerpályáról, hogy a közönség hangja nyilvánvalóan elhallatszott a Tienanmen térig (persze csak akkor, ha ott éppen nem kiabáltak az aktuális Tibet-párti tüntetők), de ez az őrjöngés semmi volt ahhoz képest, amellyel a katlanba belépő svájci "csúcsot" köszöntötték. Az utóbbi hetekben mutatott, kissé szeszélyes formája alapján arra számíthattunk, hogy Federer talán megkínlódik első ellenfelével, Turszonovval, de ő szépen kiosztotta az első gémet még 0-ra nyerő oroszt: a 6:4, 6:2 után széles mosollyal, ám sietősen távozott, nyilván mert fölnézett az égre, ahol vészjóslón gyülekeztek a város fölé az immár mind gyakrabban vendégségbe érkező esőfelhők.

Az ég azonban ekkor még minden látszat dacára megkönyörült, s mire Szávay Ágnes fölbaktatott a 2-es pályára, szinte kiderült. Reméltük, borúra később sem lesz ok, és tényleg jól indult a meccs a kínai Zheng Jie ellen. Miután a vezetőbíró - kisebb jubileumként - harmincadszor is felszólította a hazai játékos látványától transzba eső publikumot, ugyan tegye már meg, hogy befogja a száját, továbbá hogy legalább a labdamenetek közben befejezi a korzózást, a tradicionálisnak nem mondható, élénkpiros cipőt viselő ázsiai elhúzott 4:2-re, de aztán - ebben a szettben - már nem nyert gémet. A nem szűnő duruzsulás közepette elért 6:4-es részsikert azért értékelhettük különösen, mert az idei wimbledoni tornán Zheng alaposan kiosztotta Ágit (6:3, 6:4), s a tetejébe az elődöntőig masírozott. "De az fű volt" - jegyezte meg a magyar játékos még a mérkőzést megelőzően, és ezzel a tényszerű megállapítással nem lehetett vitatkozni.

Csakhogy a kemény pálya a folytatásban egyre keményebb lett az elemi hibák sorát elkövető Szávay számára, s az amúgy párosspecialista vetélytárs kilátástalan labdameneteket is a maga javára fordított, mert ellenfele csak "nyalogatta" a ziccereket. Az eső 1:4-nél azért csak-csak megérkezett, de mire a lelátón mindenki pánikszerűen összecihelődött, fölszáradt a pálya. Ám ebben a "menetben" magasan ez volt a legörömtelibb esemény: a világranglistán huszonöt hellyel a magyar mögött álló kínai sima 6:3-mal abszolválta a második játszmát.

A döntő felvonást már a közeli fákon ekkortájt ébredező kabócák sem hagyták szó nélkül, ami nem csoda, hiszen Zheng tartotta formáját, s bár Szávay olyannyira szorongatta, hogy 5:4-re vezetett is, a lényegesen eltökéltebbnek tetsző "házigazda" 7:5-tel, így is, úgy is zajos sikert aratva került a 32 közé.

A majdnem háromórás csata végén a magyar lány lehajtott fejjel távozott a teknőből. Pedig gondolhatott volna arra is, hogy maradt még lehetőség Zheng legyőzésére: nem ment ugyan füvön, és nem ment a kemény borításon se, de miért ne mehetne valahol salakon?

Annyi privatizálás tán belefér, hogy eláruljam, a kézilabda-világversenyeken rendre megforduló magyar tudósítók éveken át azzal hülyítették egymást a magyar női válogatott egy-egy váratlanul szorosra sikerült meccse után: ha ez így megy tovább, egyszer a braziloktól is kikapunk. Jelentem, ez a pofon továbbra is várat magára, de Pekingben igazán nem sok hiányzott hozzá, hogy elcsattanjon. Mindenesetre a második csoportmecscsükön fellépő lányok előzékenyen odatartották az arcukat.

Pedig fél órán át nagyon rendben volt minden, olyanynyira, hogy a hatgólos vezetést követően kialakult, 17:12-es szünetbeli állás láttán a zászlójukat büszkén kifeszítő és eleinte torkukat jól kieresztő bólyi, szalkszentmártoni, zalaegerszegi, szentesi és gyöngyösi drukkerek sem érezték már szükségét a féktelen biztatásnak. Sajnos a kényszer később megint előcsalta a hangjukat.

Aki nem látta, feltehetően elképzelni sem tudja a zavart, amely minden előzmény nélkül úrrá lett a csapaton (a rivális hat perc alatt kiegyenlített...), s mivel a kaotikus játékot sikerült folyamatossá tenni, a hajrában már az összesen tíz gólt bepakoló Amorin vezette brazilok "mentek" két góllal. Sőt egyetlen másodperccel az utolsó dudaszó előtt is a dél-amerikaiaknál volt az előny - úgyhogy elkönyveltük a történelmi vereséget -, de ekkor a lengyel bírók szabaddobást ítéltek, s a "pontlövést" Tomori bevágta (28:28).

Különleges érzés lett volna női kézilabdameccs végén brazilokkal szemben kiizzadt döntetlent ünnepelni, ezért a magam részéről ettől eltekintettem. A pályáról lesétáló Hajdu János kapitány viszont azzal kezdte mondandóját, hogy "örülnünk kell az egy pontnak", igaz - szerencsére -, hozzátette, hogy kizárólag azért, mert már lemondhattunk róla. A meggyötörtnek éppenséggel nem mutatkozó tréner szerint "a lányok össze-vissza kapkodtak, és semmit nem csináltak meg abból, amit kértem tőlük". Keserűen említette: ő az ígéretes állás dacára már az első játékrészben is azt látta, hogy kizárólag Pálinger kapus tartja a lelket a társaságban, ám "az egy pont is pont, és a végén még nagy hasznát vehetjük".

Úgy legyen, bár most még kalkulálhatatlan, mi történik a folytatásban. A svédek elleni győzelem után abban a hitben ringathattuk magunkat, hogy végre talpra állt az edzőmérkőzéseken kétszer is összerogyó csapat, de most újra súlyos erőfeszítés kell a reménykedéshez, még akkor is, ha a brazilokról tudni kell: győzték már le Dél-Koreát, s a pekingi premieren mindössze két góllal kaptak ki a németektől. (Persze ez utóbbi eredmény némiképp veszített a fényéből, amikor Németország nem jött ki a maccsból az ázsiaiak elleni, szintén hétfőn tartott találkozón.)

Szóval az ember csak vakargatja a fejét, amikor a hátralévő csoportellenfelekre gondol: minimum vernei fantáziára van szükség annak elképzeléséhez, hogy miként múlja felül ez a társaság következő vetélytársai bármelyikét. Viszont az álmodozás semmibe sem kerül.

A szomszédos uszodából származó jó hír, hogy a női vízilabdázók a bemutatkozó találkozón történtek nyomán könnyebben tehetik meg ezt, hiszen a "zsákban" tudhatják a hajdanán spiccen lévő, de még most is ütősnek tartott hollandok elleni két pontot.

Az események csupán a nyitónegyedben vettek némi fordulatot, amikor is Godova Gábor játékosai 1:3-ról egalizáltak, attól kezdve viszont végig náluk volt az előny. A négy gólig jutó Pelle Anikót, például, akár föl is dobálhatták volna kolléganői a mérkőzést követően, ám a szakvezető mértéktartóan értékelte a 11:9-es győzelmet.

- Elismerem, az elején szerencsénk volt, de összességében megérdemeljük a két pontot - magyarázta Godova. - Ugyanakkor mostantól a meccs a múlt része, és a figyelem már a következő ellenfélre irányul. Az ausztrálok erővízilabdát játszanak, de nem baj, majd ehhez igazodunk. Egy biztos: az egyenlők között az egyik a mi csapatunk.

Na, de hányadik? - az itt a kérdés. Csak türelem, a válasz megszületéséig tartanak még egy-két őrségváltást az olimpiai falu őrbódéinál.

Kiküldött munkatársunk jelenti