Ám hogy az értékmentés a gyakorlatban pontosan mit jelent, az első blokk után még nem derült ki igazán. Pedig a gyökerek felelevenítése érdekében egy kupléegyveleget is megszólaltatott a Budapest Bár nevű formáció. A muzsikusnak dalból van a lelke, énekelte a Németh Jucival és Ruttkai Borival felálló csapat, de valahogy ezt hittük el nekik a legkevésbé. Persze mindent el kell kezdeni valahogy. S azt is tudjuk, minél rosszabb a kezdet, annál ragyogóbb a finálé. Hiszen ez még a mínusz egyedik nap, a bemelegítés bemelegítése.

A Nagyszínpad előtt még nem rakták le mindenütt a műanyag lapokat, furgonok hordanak raklapnyi üdítőt, oldalt pedig három angol srác egyérintőzik, amit kissé nehezít a fél kézben tartott sör, de a labda még így is jobban engedelmeskedik nekik, mint a profiknak az NB I bármelyik rangadóján. Az összjáték különben az egész napot átlengte: a Beatrice, illetve az ős-Bikini gond nélkül követte az ősellenségnek tekintett Neoton Famíliát. De ugyanígy simult össze a Csík Zenekar Lovasi Andrással, a Republic frontembere Bródyval vagy a Rock Allstarban Vikidál Takáts Tamással és Frenreisz Károllyal egy kétforintos dal erejéig. Hasonlóképp egészítette ki egymást a fősodornak számító KFT az underground örök lázadóival (URH, Kontroll Csoport). S ha valaki elfeledte volna a szöveget, a kivetítő segítségével - mintha csak egy karaokepartira gyűlt volna össze sok ezer ember - gond nélkül énekelhetett olyan titkos "slágereket", mint A félelem háza vagy az Ismeretlen katona.

Mert épp ez volt a lényeg, hogy nyolcvan produkció mintegy kétszáz dallal igyekezett felidézni az együtténeklés veszni látszó közös élményét. Vagy ha úgy tetszik, kereste az ünnep mákszemnyi lehetőségét a magyar dal segítségével, annak ürügyén. Így aztán megilletődve lépett fel egy szál gitárral a tankcsapdás Lukács László, pedig ilyet korábban - saját bevallása szerint - csak tábortűz mellett, félig részegen szokott elkövetni, vagy rappelt önfeledten Ganxsta Zolee és a Ludditák. Egy bejátszás erejéig pedig a "békeidők" elérendő mércéje is feltűnt: Mercury, ahogy a tenyeréből olvassa/énekli a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű dalt a Queen legendás budapesti koncertjén, s lopja be magát egyből a közönség szívébe.

Nem véletlenül vetette be a nosztalgia trükkjét maga az ünnep is. Mivel az új generáció képviselői még jobbára adósak a több nemzedéket átfogó slágerekkel, így a hagyományteremtés terhe jobbára a nagy öregek vállára szállt, akik helyenként kedélyes haknivá varázsolták a nyári délutánt. Ám hogy ez a vád mégse száradjon teljesen a zenei szerkesztők lelkén, bevonták az új színeket és lendületet képviselő Quimbyt és a Back II Blacket, Harcsa Veronikát és Rúzsa Magdit - igaz, ő egy klasszikussal, a Ha én rózsa volnék című Bródy-dallal próbált nyomatékot adni az ünnepnek. S hogy végképp megőrizze a trendiség látszatát a vállalkozás, még a tévében verbuvált Társulatot is meghívták, hogy az István, a királyból énekeljen el egy részletet.

És ígérték: jövőre, szeptember valamelyik vasárnapján már mindenki helyet kap a nap alatt. Párhuzamos helyszíneken, országosra növő körítéssel. Addig is az internet segítségével már megindult az új zeneszerzők és dalok toborzása: a buli napjáig 627 alkotó hatszáznál is több szerzeménnyel jelentkezett. A rendszeressé váló Magyar Dal Napja kiváló alkalom lehet arra, hogy ezek a dalok slágerekké érjenek.

S hogy ki mire emlékszik majd az első felvonás kapcsán? A technikai átállásokat színesítő jópofa beszólásokra, a virágozzék minden virág szerkesztői elvre, amely a popszakma soha nem látott egységét kívánta jelképezni? A magyar dal korábban példátlan erejére vagy éppen a pangást elleplező mutatványára? Vagy néhány valóban felejthetetlen pillanatára?

Szerencsénkre még nincsenek egyértelmű válaszok. A Magyar Dal Napja még bármi lehet. Ünnep ugyanúgy, mint csak egy újabb valóságshow.