Vlagyikavkazból jelenti kiküldött tudósítónk

- Már másodikán megindultak a lövöldözések, az utcára azóta nemigen mentünk ki - mondja egy ötvenes férfi, akinek fél arcát hegek borítják. Tajmuraz két napot töltött egy pincében, mielőtt megpróbálta elhagyni a várost. Autója aknatűzbe került, majd egy kilőtt tanknak ütközött. Egy másik személyautón menekítették ki ismeretlenek. Az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétia fővárosa, Vlagyikavkaz központi kórházában Tajmuraz mellett több mint háromszáz menekültet ápolnak. Égési sérülések, repeszektől szerzett sebek, törések.

- Sérülteket akartunk kimenekíteni, azért indultunk Chinvaliba, de az autónkat aknatűz alá vették - mondja halk hangon a 24 éves Anatolij, aki súlyos combsérüléssel került kórházba. Az orosz békefenntartók - vagy a moszkvai indoklás szerint a kéksisakosok megsegítésére a grúz támadás után bevonuló 58. hadsereg - tankján menekítettek ki. A Dél-Oszétiából származó Anatolij eredetileg önkéntesnek ment át, de elmondása szerint az orosz erők elutasítanak minden felajánlkozást. Állítólag több mint kétszáz ember várja Dzsavában - az el nem ismert ország vezetésének ideiglenes központjában - hogy fegyvert kapva indulhasson a grúzok ellen. A menekültek szavai egybecsengenek a Chinvaliban átéltekről: a csütörtök éjjel megindult aknatűz után aki tudott pincébe menekült, amiben volt. Szerencsés esetben vizet vittek magukkal. Feltéve, ha volt, mivel a városban hónapok óta akadozik a vízellátás. - Grúzok lakta területen át jön a forrás, gyakran leállítják - mondják többen. Ahogy azt is, hogy "Sanghajban" - így hívják Chinvali déli részének egyik körzetét - épp a víz léte okozott gondot: a víztározó felé vezető csatornát valakik felrobbantották, hogy elárasszák a menedéket nyújtó pincéket. A menekülteket tűz alá vették, tankok ütötték el, vagy vágták le őket késsel. Átélt borzalmak és hallott történetek keverednek egymással. Ezek után a menekültek szemében minden grúz démon. Szavaik szerint a Chinvaliban lakó grúzok házai épségben maradtak és sokan mutatták meg a bevonuló - az 58. orosz hadsereg által azóta már kiszorított - grúz csapatoknak, hol bujkálnak a civilek. - Egy grúz sem maradhat ott, amikor viszszamegyünk - jegyzi meg egy nő, magához szorítva szótlanul üldögélő kislányát.

Hogy mikor és hova térnek vissza, az egyelőre kérdés, mint ahogy az is, hány menekült van: Dél-Oszétia lakosságáról eltérő becslések vannak, a hivatalos 125 ezer helyett 40-100 ezer közé teszik a számukat. Az orosz hivatalos álláspont szerint 34 ezren jöttek el, bár Észak-Oszétiában eddig háromezer regisztráltról tudnak. Igaz, sokan még nem kérvényezték bejegyzésüket, amiben az orosz hatóságok egyszerűsítést ígértek, megkönnyítendő a hoszszabb távú berendezkedést. (Erre szükség van, annak ellenére, hogy a dél-oszétiaiak döntő többsége orosz állampolgár.)

A vlagyikavkazi regisztrációs hivatal előtt nagy a tolongás. Asszonyok, karon ülő gyermekek, idősek próbálnak túljutni a bejáraton, sikertelenül. - Egyszerűsítést ígértek, de órák óta itt állunk - mutat a tömegre Ludmilla. A nő könnybe lábadó szemmel, nehezen lélegezve beszél a pincében átélt három napról. Mihail Szaakasvili grúz elnök neve röpköd a levegőben, Hitlerrel egyetemben.

Az ENSZ észak-kaukázusi képviseletén elmondták: a helyi hatóságok a lehetőségekhez mérten jól felkészülten fogadták a menekülteket. A szervezet a maga részéről szükség szerint kész biztosítani az alapvető élelmiszereket, gyógyszereket, sátrakat, hosszabb tavú segítségre pedig az orosz kormány külön felkérése esetén lesz mód.

- Hova mehetnék vissza, hova? - tárja szét a karját egy idős asszony. - Házam már nincs, nem tudom hol a fiam, a vejem, az unokám! - remegő kezét öszszetéve közelebb hajol: amint lehet, visszamegyek és találkozom velük.