Az egészségdiktatúra még puha. De kérlelhetetlen következetességgel építi magát. Mindenütt, nálunk is. Legutóbb a francia kormány elé került egy terv, amely a túl cukros, zsíros vagy sós ételek áfáját emeltetné 5,5 százalékról 19,6-ra. A miniszter most lerázta a szakértők javaslatát, de az hamarosan a parlament elé kerül. (Só must go out.) Egyelőre nem tudják, hogy mikor számít valami túl sósnak például, de úgy látják, a franciák kövérek, gyakran magas a vérnyomásuk, és nem hallgatnak a jó szóra. Talán az adóra.
Nem muszáj belehalni
A romlásnak indult emberek elleni keresztes hadjárat egyre robusztusabb. A dohányzást lassan már globálisan kiátkozzák. Csendes kételyek vannak: nemrég például egy német alkotmánybírósági ítélet, amely legalább az egyhelyiséges vendéglőkből, sörözőkből nem engedi kiparancsolni a cigarettázókat. De a közhangulatot az a válasz jellemzi, amelyet egy kivégzés előtt álló férfi kapott Texasban, amikor utolsó kívánságként cigarettát kért. Óhaját nem teljesítették. A börtönökben tilos ugyanis a dohányzás. Mert árt az egészségnek.
A francia példa pedig jelzi, hogy ha beindul az egészséghenger, igazságának tudatában lenyomhatja a természetes életvitel minden indokolatlannak minősített kitüremkedését. Előbb a zsírt, a sót, a cukrot, utóbb a fűszereket, a nem teljes kiőrlésű kenyeret, a húszszázalékos zsírtartalmú tejfölt, bármit. Az ideológia mindig megvan: az emberek fegyelmezetlenek, ártanak maguknak, miközben betegségeiket a társadalombiztosítás keretében a többiek fizetik meg.
Erre pedig egyre kevésbé hajlandóak azok, akik sokat fizetnek be. Másfelől a francia kormány egyelőre elutasító döntésében is szerepel az érv, hogy a vásárlóerejében egyébként is megrendült társadalom kisebb keresetű rétegeit érintené az egészség nevében kivetett büntető adó. Ők veszik a nehéz ételeket. Bármely magyar hentesnél is bemérhető: a zsíros csülök nagyságrenddel olcsóbb, mint a szűzpecsenye. Akinek nincs elég pénze, persze hogy nem táplálkozik hibátlanul. Az is ismert, hogy a dohányzás sokkal elterjedtebb a tisztes szegénységben élők között, mint jobb módban. A fegyelmező adókat a kevesebből kell fizetni. A felmérések pedig sérülékenyek: kimutatják, hogy a dohányosok daganatosbetegségkockázata nagyobb, mint a többieké, csakhogy köztük több a rossz körülmények között élő, a gyenge minőségű ételt evő, vacak munkát végző, stressztől vert ember is, s ez mind önmagában is növeli életének kockázatait. Hogy különítik mindezt el a dohányzás ártalmaitól?
Inkább talán beszélni kellene az emberekkel, mint büntetni, tiltani, kizavarni őket utcára, esőbe, gyújtsanak rá ott, ha mindenáron akarnak.
Meglehet, úgy kellene számolni, hogy ha igaz, hogy minden cigaretta elvesz az életből 16 percet, meglehet, ugyanennyit hozzátesz minden teljes pillanat, ha egy slukknak, ha egy falatnak köszönhető, akkor is. Egyensúlyok lehetségesek. De legalább keresni kellene őket.
Ha nem, ha csak háború van a jó gondolat és a tisztátalan élet között, nehezebb elkerülni azt, ami Kecelen, az egyáltalán nem falusias divatdiszkóban történt. Állatoknak szánt altatóval kábították magukat ájulásba emberek, anélkül, hogy tudták volna, mit vesznek be, hogy az ezúttal valóban egy bivalynak is elég lett volna, s azt kockáztatták, hogy már soha az életben rá nem jönnek, mi történt velük. Próbál valaki segíteni? Tudatni, hogy nem muszáj a drogba sem belehalni.
