- Ha önön múlna, miről szólna ma a magyar belpolitika?

- Az biztos, hogy nem arról, amiről most. Inkább a lényegről: miből lesz energiánk, mit fogunk inni, és hol, milyen élelmiszert termelünk majd? Ami igazán közel áll hozzám e három téma közül, az a vízzel kapcsolatos kérdéskör. Azt látom, hogy a vízzel nem úgy bánunk, ahogy kellene, pedig hamarosan olyan fontos stratégiai érték lesz, mint az olaj. Nem használjuk ki ezen a téren az adottságainkat, pedig csak rajtunk múlik, hogy mit teszünk. Ki kellene dolgozni a folyóinkon évente akár többször levonuló árhullámok hasznosítását. A nagy mennyiségben érkező vizet üdülési, tájrehabilitációs és természetvédelmi célokra lehetne hasznosítani. Magyarország csaknem harmadán, a Duna-Tisza közén például évtizedek óta süllyed a talajvízszint. Szikes tavak százai voltak korábban errefelé, mára kiszáradt foltok maradtak. Ezen a helyzeten mindenképpen változtatni kell. A legjobb megoldás az évszázados álom megvalósítása, azaz a Duna-Tisza-csatorna megépítése lenne. A Hátságon nem kell zsiliprendszert, gátat építeni - a csatorna bemélyíthető úgy is, hogy a partját lankás domboldalhoz hasonlóan alakítják ki. A csatorna 150-180 milliárd forintra becsült építésére brüsszeli pénzt is lehet szerezni, hiszen az unió támogatja a vizes élőhelyek rehabilitációját. A csatornából leágazó kisebb vízfolyások nagy területeken segítenék az öntözéses gazdálkodást.

- Ez mind szép, de ha a realitásokra figyelünk, akkor azt tapasztaljuk, hogy ez az árvizektől sújtott ország hat év alatt egyetlen tiszai tározót sem tudott átadni.

- Fájlalom, hogy itt tartunk. Hogy mi lehet a késlekedés oka? A magyar politikai elit sajátos szerkezete. Nyolc éven át voltam parlamenti képviselő, így tudom, hogy nagyon kicsi a környezetvédelem fejlesztését, illetve a felsőoktatás modernizálását szorgalmazó csoport lobbizóereje. Így volt ez a kilencvenes években és így van ez most is. Ha költségvetési okokból valahol meg kellett húzni a madzagot, azt az oktatáson és a környezetvédelmen, a vízügyön kezdték. Nincs kellő bölcsesség a vezető politikusokban arra, hogy belássák, milyen stratégiai jelentőségű a vízügy. Itt például nem csak tározókról van szó. Ezek segítségével fejleszteni lehetne az öntözéses gazdálkodást. Ha csak a nyugati átlagot akarjuk elérni, akkor is nyolcszázezer hektárnyi területet kellene öntözésbe vonni. Mivel 1,3-1,5 hektárnyi öntözött terület eltart egy munkahelyet, félmillió ember találna magának értelmes munkát.

- Mit tenne a Balatonnal?

- Mielőbb be kell fejezni a Kis-Balaton kiépítését. Az én időmben a program hatvan százaléka elkészült, azóta nem történt semmi. A Keszthelyi-öblöt mielőbb ki kell kotorni, erre uniós pénz is kérhető. Ha ez a kettő megvalósul, száz évre megoldódik a Balaton egyik legnagyobb problémája, azaz a tó nyugati részének feltöltődése. Hallott arról, hogy ez megkezdődik? Ezért mondom én, hogy vízügyi dolgokban nem képviselünk elég lobbierőt.

- Az 1998-as választások után sokan az ön dunai gátépítést szorgalmazó fellépésével magyarázták a Horn-kormány bukását. Szerencsés volt éppen a voksolás előtti hetekben előjönni a pilismaróti gátépítéssel?

- Nem hiszem, hogy emiatt buktunk meg, de kényelmes dolog bűnbakot találni. Szorított a határidő, és valamilyen megoldási javaslattal elő kellett állni. Nem az én ötletem volt a gátépítés, hanem öt akadémikus javaslata. Ebben a helyzetben nem viselkedhettem politikusként, csak szakemberként. A Dunával ugyanis valamit tenni kell. A folyó felső szakaszán épült duzzasztógátak miatt csökken a magyar szakaszon a vízmélység - a következmény: az év 365 napja közül 200-on már nem lehet hajózni. Az is lehet, hogy minden marad a jelenlegi állapotban, de akkor mondjuk ki, hogy bennünket nem érdekel a vízszint. Ha viszont fontosnak tartjuk a hajózást, azt, hogy a mellékágakban is legyen víz, a part menti erdők pedig ne pusztuljanak ki, akkor valamit tennünk kell. Vagy duzzasztunk, vagy egyéb módon emeljük meg a vízszintet. Csak döntsük már el végre, hogy mit akarunk tenni.

Én azt mondtam, miközben állítom, hogy nem vagyok duzzasztógátpárti, hogy a legkevésbé rossz megoldás a duzzasztás. Ezt a véleményt a politikai elit máig nem fogadta el.

- Viszont ön 2002 óta nem tagja a parlamentnek!

- Mindig minden kérdésben szakszerűen jártam el, kényelmetlenné is váltam sokak számára. Nyolcévnyi képviselőség után 2002-2006 között az Alföldért felelős miniszteri biztosként dolgoztam, azóta nincs politikai pozícióm. A politikai élet perifériájára szorultam, pontosabban az MSZP nagyon udvariasan oda ebrudalt.

- A pártból is kilépett?

- Ma is az MSZP hithű ólomkatonája vagyok.

- Mivel foglalkozik napjainkban?

- Az egyetemi szférában mindig volt helyem. Akadémiai nagydoktorként tagja vagyok az MTA köztestületének, tanítok a szegedi tudományegyetemen. Felkértek, hogy szervezzem meg a szlovákiai Komáromban létesült Selye János Egyetemen a magyar nyelvű környezetvédelmi és biológiai képzést. Öt évre professzori állást kaptam, amiért nem kértem fizetséget.

- Segítene a jelenlegi kormánynak, ha felkérné?

- Nem ácsingózok miniszteri, államtitkári posztért. Sohasem azt figyeltem, hogy milyen következménye lehet a mondataimnak, hanem azt, hogy mi annak a valóságtartalma. Kutató és szakpolitikus vagyok, nem az aktuális irányba álló szélkakas, ezért nem valószínű, hogy felkérnek. Az is ellenem szól, hogy olyan hívő ember vagyok, akinek nagyon fontosak a határon túli magyarok. Ez a két tulajdonság, ez a két szempont nem jelenik meg túlontúl erőteljesen a szocialista pártban. Erre nincs meg a kellő fogékonyság az MSZP-ben. Mégis azt mondom, hogy sokkal többet tudnék segíteni ennek a kormánynak, mint amennyire számítanak rám.