Vajda János, sőt a világirodalom egyik legszebb verse: a Húsz év múlva. Bravó, Margit, öné a harmincezer forint! Jaj, alig kapok levegőt... Netán tud idézni is itt valamit e csodálatos műből, Margit? Hát persze, hogy tudok: Mint a Montblanc csucsán a jég, minek nem árt se nap, se szél, csöndes szívem, többé nem ég; nem bántja újabb szenvedély...

Rendben, ez azért nyilván túlzás lenne, miként azt is elfogadjuk ellenérvként, hogy elmúlt már a kapcsoltamos időszak, amikor Rózsa György (Gyuri) mintegy rásegített bennünket a helyes megfejtésre - azért húsz forintig csak eljutottunk alaphangon -, viszont azért álljunk meg egy szóra, ha már ehelyütt éppen a mai betelefonálós-nyerős műsorok zászlóshajójáról, a TV 2 Kvíziójáról írunk. Elsőre, persze, nem is akartunk erről írni, csak hát igyekeznénk a televíziós műsorok valamennyi típusát fölvillantani szombatonként e hasábokon, és, ugye, a múlt héten Lévai Lexikonját elemeztük: szinte kiáltott magáért az ellenpont. És akkor most már bevalljuk azt is, hogy bár nehezünkre esett, igyekeztünk valami pozitív gondolatfélével előrukkolni a tartalmat illetően, aztán feladtuk, hiszen már maguk az újkori rejtvények is milyenek: mondjon magyar ételeket vagy maximum négybetűs magyar nagyvárosokat. Pedig igényszintünket a minimálisra szállítottuk; azt is mondhatnánk, hogy hálásak lettünk volna bármilyen apró szellemi morzsáért, de ha nem, akkor nem. A struktúra olyan bárgyú, hogy az már fáj; kijön a kamera elé a krumpliorr nélküli Bohóc vagy a kedves Bohóc kislány, s a maga egyszerű eszközeivel segédkezik végigpörgetni a mesterségesen "kezelt" adástervet. Ennek a harmincöt-negyven percnek a lényege az, hogy az eleinte néhány tízezer forintért betelefonáló polgáremberek könnyen elviszik a pénzt (Gulyásleves! Pécs!), aztán, persze, mintha senki se akarna telefonálni/senki se tudna pluszban magyaros ételt és négybetűs magyar nagyvárost, minek nyomán pánik lesz úrrá a parádé levezénylőjén, továbbá kisebb mértékben a kamera mögül viccesen beszólni próbáló szerkesztőn, s miközben buta szöveggel töltődik ki az idő, a végén valaki csak szóhoz jut (Hortobágyi palacsinta! Tata!), ellapátolva a két-háromszázezerre növekedett fődíjat. Amiben az a legszebb, hogy - a koreográfia alapján - mindannyian tudjuk, Margit elviszi a zsák pénzt; azt a zsák pénzt, amelyet ő és megannyi sorstársa tol össze. Tudniillik a hívás díja darabonként 300 forint, vagyis elég ezer jelentkező ahhoz, hogy meglegyen a nyeremény. Hogy van (legalább) annyi, arról pedig, azt javaslom, ne is nyissunk vitát; a képernyő alján futó szöveg szerint például nem elég tárcsázni, csak a legszerencsésebbek kerülhetnek adásba... Na ja: ha minden Margit odakerülne Bohóc úr elé rögvest, a műsor lényege veszne el hülyedumástul, vonalnyitásostul és - a végjátékban - sírásostul, miszerint "telefonáljanak már, és vigyék a pénzt". Ám még így
is beleszaladunk olyan jelentkezőbe - talán direkt? -, aki a négybetűs nagyváros témakörét ekként értelmezi: "Buda."

Esetleg bő száz évvel ezelőtt, csak akkor még nem volt tévé. A mostani állapotokat tekintve amondók volnánk: szerencsére.