Hangjuk képes a tereket dallamokban és hangszínekben gazdag, akusztikus szövevénnyé alakítani. Így aztán nemcsak az énekes, hanem a magányos költő is magára ismerhetett a madárénekben, mint ahogy a kórusban éneklő közösség is önnön megszólalásának valamiféle mását, természetes előzményét hallhatta ki a hajnali vagy alkonyi madárkórusok hangjából.

A madártani kutatások előrehaladtával ez az idilli kép némileg más megvilágításba került. Az ének fölöttébb funkcionális szerepére derült fény: elsősorban a revír körbeéneklésére szolgál, jelzés más madarak számára, afféle akusztikus kerítés, ami a saját életteret elkülöníti, megkülönbözteti és mások számára nyilvánvalóvá teszi. Ezer fennsík című könyvében Deleuze és Guattari az ilyen jeleknek és mozgásoknak a territóriumhoz fűződő kapcsolatából eredezteti a művészetet.

A revír körbeéneklésének az ember művészetében a sokféle ékesítés, a test (fejtől a lábig, a festéstől a tetoválásig terjedő) és a tárgyak (a fazekaktól a házakon keresztül a lándzsákig menő) díszítése felel meg. A korai, törzsi művészetben csakúgy, mint a népművészetnek nevezett paraszti művészet esetében ez közösségi jellegű. A kollektív identitás formái fölötte álltak az egyéninek; utóbbi a variánsokban, a személyes hangsúlyokban és a hangszínekben juthatott kifejezésre.

A modernitás fejleményei folytán a művészet eredendő gyakorlata éppúgy megváltozott, mint ahogy alapvető változásokon ment keresztül individuum és kollektívum, akárcsak kifejeződésének módja és formavilága is. A törzsi csoportoktól az egyre nagyobb és differenciáltabb közösségeken átívelő fejlődés az "egyszemélyes csoport" paradox jelenségének kialakulását hozta magával. Az identitás, akárcsak kifejezésmódja, már nem a születéssel együtt járó adottság, hanem személyes választás, egyéni konstrukció eredménye - ennek minden előnyével és terhével együtt.

Identitásproletariátus

A szociális és kulturális kötelékek felbomlása, illetve hiánya, a gazdasági helyzet és a társadalmi pozíciók alakulása, valamint a személyes adottságok folytán számosan szenvednek a kötődés hiányától s ezzel együtt az identitás ínségétől. Manapság egy identitásproletariátus kialakulásának lehetünk szemtanúi: tagjai a legkülönbözőbb népek, kultúrák köréből kerülnek ki, köztük éppúgy vannak szubkulturális vagy nemzeti jelképekben tetszelgő férfiak és nők, miként testüket önként átlyuggató, tetőtől talpig tetováltató férfiak vagy magukat elfejkendőző nők is.

Az identitásproletárok szociológiai sémákkal nem jellemezhetőek, képzettségük ugyanolyan kevéssé karakterisztikus, mint vagyoni helyzetük; iskolázottságuk éppoly eltérő lehet, mint társadalmi helyzetük vagy a jövedelmük. Az identitásproletárok közt éppúgy előfordulnak autószerelők, mint egyetemi tanárok, hivatalnokok vagy technikusok. S hogy mennyire nem jövedelemfüggő ez a sajátos populáció, azt mi sem mutatja jobban, mint az Easy Rider (Szelíd motorosok) című hippimesefilm hőseinek milliós motorokon járó hasonmásai, akik identitásproblémájukat már névválasztásukkal is - "Gój Motorosok" - kifejezésre juttatják: olyannyira semmisnek érzik magukat, hogy egy másik nép (héber) szavára van szükségük ahhoz, hogy magukat megnevezzék.

Kelet-Európában az identitásproletariátus különösen számottevő. Közel húsz évvel a rendszerváltás után egyre nyilvánvalóbb, hogy kialakulásában nem annyira a megelőző négy évtized "proletár internacionalizmusa", hanem a térség hosszú hagyományai a meghatározóak. Ebben alapvető az a világ- és térszemlélet, ami a nemzeti kulturális terek kialakulása óta mintegy keretezi és egyúttal beszűkíti e térség eszmevilágát. Kétségkívül közrejátszanak benne azok a történelmi események, amelyekre híres tanulmányában Bibó István utal: "A legtöbb közép- és kelet-európai nép nemzeti eszmevilága a sorozatos történelmi katasztrófák és zsákutcák hatására mindjobban összeszűkült, és súlyos közösségi hisztériákba bonyolódott." Eredete azonban máshol, a modernitás ötszáz évvel ezelőtti kezdeteinél keresendő. Az 1500-as évek körül vesz döntő fordulatot a középkori univerzalitásból, a kereszténység egyetemes (teremtményi) közösségéből a képzelt (nemzeti) közösségekbe való átmenet. Ennek egyik előmozdítója és hordozója az ekkor kialakuló nemzeti nyelvű irodalom és könyvnyomtatás.

E téren Európa nyugati és keleti részének fejlődése közt nincs lényegi különbség; keleten csak később indul meg, és lassabban megy végbe. Ám a nemzeti kulturális térségek kialakulásában meghatározó másik tényező, a térforradalom (Carl Schmidt) tekintetében döntő a különbség. Amerika "felfedezése" és nyomában a Föld globális terének a kialakulásával járó térforradalom - "a térfogalmaknak az ember létezését minden fokon és területen megragadó változása", miként Schmidt jellemzi - Kelet-Európa tengerrel nem rendelkező térségét alig érinti. A középkor keresztény univerzumának felbomlása itt is végbemegy, de ezzel egyidejűleg nem történik meg, miként a nyugati népek esetében, a Föld globális feltárása és a planetáris földi tér tapasztalatának a kialakuló nemzeti kulturális terekbe történő integrálása.

Nagy világ, kis nemzet

A középkori kozmosz eróziójával egész Európa veszít szemléleti tágasságából, ugyanakkor tengerrel rendelkező térségei - hajósai, katonái, kereskedői stb. révén - közvetlen (a velük kapcsolatban állók pedig valamelyest közvetett) tapasztalatokat szereznek a globális tér dimenzióiról, a világtengerek távlatáról. Nemzeti kulturális terük így kezdettől fogva globális - ellentétben a kelet-európai kultúrákkal, amelyek irányt vesznek a provinciális beszűkülés felé.

A XIX. században kibontakozó, a nemzeti kultúrákat meghatározó kelet-európai irodalmak tele vannak a szűkösség tapasztalatának és az ebből eredő arányvesztésnek a toposzaival. Így például Vörösmarty Mihálynak a nemzeti áhítat rituálisan ismételt imaformulájává avanzsált költeménye azt hangoztatja, hogy "A nagy világon e kívül / Nincsen számodra hely" - ami egy nyugatinak sosem ötlene eszébe, lévén végtelenül kelet-európai gondolat.

A beszűkült nemzeti kulturális térfelfogás folytán a nagy és a kicsiny eltorzult arányai nemcsak személyes, hanem közösségi vonatkozásokban is éreztetik hatásukat: "E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik - írja Bibó István -, ugyanakkor azonban oly csüggedten tudja magára alkalmazni a ťkis nemzetŤ megjelölést, ami például egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna." A személyes és a kollektív önérzékelés aránytévesztése és identitászavara mutatkozik meg azokban a vágyfantáziákban, amelyek Nagy-Magyarországról, Nagy-Romániáról, Nagy-Moráviáról stb. álmodoznak.

A téri érzékelés pszichológiai kutatása figyelemre méltó összefüggéseket tárt föl a különböző neurózisok és a térérzékelés zavarai között. Az újabb kutatásokat összegezve Kállai János könyvében arról ír, hogy "a szorongás jelentősen torzítja a tér percepcióját, befolyásolja a térre irányuló információszerzést, a téri szignálok integrációját, az explorációs tevékenységet". Korábban pedig Hermann Imre jutott arra a felismerésre, hogy "depressziós betegnél (...) a térbeli kisebbítéssel találkozunk, (...) magának a térnek a jellege is megváltozik, a tér összeszűkültebb lesz". Az egyéni pszichés problémákkal párhuzamos társadalom-lélektani tünetek széles körben észlelhetők Kelet-Európában. A térség nem egy nemzeti kultúrájáról megállapítható, hogy alapjában depresszív hangoltságú.

Az identitásvágy itt főként régi vagy képzelt közösségi identitásformák, jelképek sajátos használatában fejeződik ki. Az egyéni és kollektív neurózis számos esetben groteszk vagy öntudatlanul karikaturisztikus formákban jut kifejezésre, gyakran ölt sajátos vallási színezetet, és sokszor a keresztény formákat és intézményeket szállja meg. Megnyilvánulásai némileg különböznek a modern nemzeti kultúra Ernest Gellner leírta kultuszától, aki szerint a "nacionalizmus korában (...) a közös kultúrát közvetlenül és nem valami jelkép ködén át imádják..." A posztmodern identitásformák inkább a törzsi és a paraszti díszítőművészettel mutatnak rokonságot. Ám az archaikus művészet gazdag szín- és formavilágához képest az identitásproletariátus ez irányú képességei kimerülnek az ún. nemzeti szimbólumok hordásában, illetve a nemzeti színek különféle felületekre történő felhordásában. Mintha a nemzeti színvilág egyöntetűsége afféle tapétaként képes lenne elfedni a társadalmi tér különbözőségeit, egyenlőtlenségeit és hasadékait.

Egy legendás román duó

Az egyöntetűségre és az egységre törekvésben az egyenlőség vágya, a javakból való azonos részesülés is kifejezésre jut - ha már a valódiakból nem lehetséges, legalább a szimbolikus javakban lehessen... A francia trikolór is - a különféle színösszetételű variánsok mintája - a szabadság, egyenlőség, testvériség evangéliumi eredetű eszményeit volt hivatva megjeleníteni. A kultúra nacionalista kultuszában is ez a törekvés mutatkozik meg. A kultúra "homogenitása arra teremt alkalmat - írja Ernest Gellner -, hogy az adott politikai egységen belül is felkeltsék (részben illúziókban, de részben a valóságban is) a szolidaritás, a mobilitás és a folytonosság, a mély szakadékok hiányának érzetét".

Kelet-Európában Románia volt az az ország, ahol az egyedülálló nacionálkommunista diktatúrának köszönhetően a nemzeti színek és szimbólumok különösen virulens kultusza és tárgyi kultúrája alakult ki. Ez a hagyomány aztán a változások után, a kilencvenes években újra virágzásnak indult. A romániai identitásproletariátus problematikáját, népi és iparművészetének termékeit a Duo van der Mixt néven működő művészduó - Cristian Rusu és Mihai Pop kolozsvári művészpáros - kutatja és dolgozza föl. A Duo a mai kelet-európai művészek között kivételes érdeklődéssel - és nem kevés bátorsággal - vizsgálja és teszi közzé a nacionalista neurózis nyilvános megjelenésformáit. Ennek jegyében gyűjtötték össze és állították ki a piros-sárga-kékre festett Kolozsvár tárgyait, és fotódokumentációt készítettek arról, hogyan borította el a várost a trikolór csíkozás.

A dokumentáció azt mutatja, hogy magánszemélyek és hivatalnokok bármit képesek a nemzeti tapétával befedni: a garázsajtóktól a köztéri padokon át az utcai szemeteskukáig, a propellernyakkendőtől a lökhárítóig. (Efféle csúcsteljesítményre persze nemcsak román, hanem más nemzetiségű identitásproletárok is képesek: láttam már magyar mérnököt nyakában fityegő fém (!) Nagy-Magyarország-táblácskával; akárcsak tatársüveges "hun" hazafit az 56-os buszon...)

A legendás Duo legendás utazása című munkájuk Kolozsvár gigantikusan pitiáner, provinciálisan grandiózus "nemzeti hősi" emlékműveit "exorcizálja". Montázsaikban kettősük hol óriásként, hol pedig törpe alakjában jelenik meg a monumentumok körül - ironikus idézőjeleket képezve az idomtalan, aránytévesztett köztéri alkotmányok körül.

Az ilyen megtisztító és kijózanító művészi munkára nagy szükség van a térség más országaiban is, ahol többnyire a nemzeti giccsőrök megszoborta "hősök", sosem látott "szent" királyok és mindenféle mitikus madarak beszűkült provinciális köztéri művészete alapján alakul a közösségi elképzelések stílusa. Pedig a világ időközben valamelyest kitágult: már egy ideje nemhogy három, hanem huszonhárom tenger húzódik a közös európai horizonton, és - meteorológiai műholdak képein - nap mint nap minden tanyai tévénéző is láthatja, hogy hol is él, mekkora bolygó a hona.