Lehet ezt fokozni? Lehet, mivel Németh Miklós édesapja, ugye, az a Németh Imre, aki az 1948-as, londoni játékokon kalapácsvetésben ért fel a csúcsra. Nem mellesleg a família asszonya se volt akárki: Kondorosi Erzsébet - hogy teljes legyen a kör - diszkoszvetésben jutott magyar bajnoki címig, egyebekben otthon a "villámhárító" szerepét is betöltötte olykor.

Ám akadtak más dolgai is.

Például egyszer leültette "kicsi", kamasz gyermekét: fantasztikus történet, kisfiam, hogy ennyi sportágban áldozol a testkultúra oltárán, de hidd el, nem lehet ennyifelé szakadni; pontosan, jól csak egyvalamit csinálhat az ember. Ez az anyai intelem azóta is élénken él Németh Miklósban, akit afféle héroszoknak kijáró csodálat övezett a Vasas Pasaréti úti pályáján. A kislabdát száz méter fölé dobta - egy úttörőolimpián szimplán áthajította a pályát -, a távolugrás nemkülönben parádésan ment neki, és akkor még nem beszéltünk a tízpróbaviadalokról, a hanyag futballozgatásokról vagy éppenséggel az úszásról. "Az első edzésen azt mondták, ússzak nyolc darab száz métert gyorson. Rendben. Aztán szóltak, hogy másnap reggel legyek ott hatra. Határeset... Másnap reggel hatkor pedig megint mondtak darabra-méterre egy vad számot, aminek az lett a vége, hogy negyedóra múltán kisomfordáltam az uszodából" - említi alanyunk. Maradt hát a gerely. Pontosabban: az mindig is ott volt; annak kézbe vétele, tapintása, elvetése akárha a világ legegyszerűbb dolga lett volna a leendő bajnoknak.

Németh Miklós roppant céltudatosan vált a világ legjobb gerelyhajítójává abban a közegben, amelyről a legvisszafogottabb jelzője a "csodálatos". Még szép, akkoriban a gyermek szocializációját nagyban segítette a pezsgő sportélet, a megannyi klasszis és szigorú tréner. Persze Miklós - szülei révén - ha akarta, se kerülhette volna el a rekortán meg a dobókör világát; hogy mást ne mondjunk, édesapja az idő tájt a Vasas elöljárójaként tevékenykedett (vezette a Tatai Edzőtábort és a Népstadiont is), fia pedig élvezte a szép, színes világot. Ezzel együtt Miklós igyekezett kitiltani apját a saját versenyeiről - "ehhez képest időnként föltűnt a tömeg mögött egy kopasz fej, amelynek tulajdonosát aztán otthon leszúrtam a látogatásért" -, s tanácsait se mindig fogadta meg. "Nem lökdöstek engem sose" - feleli Németh Miklós arra a felvetésre, miszerint családilag megkövetelték-e tőle a pályára állást, mindazonáltal Montreal bajnoka máig vesszőre pontosan elevenít fel olyan intelmeket, amelyekkel apja látta el. E - nevezzük így - kettősség talán abban leledzett, hogy noha a fiú respektálta édesapja személyiségét, nagyságát, sokkal inkább magamaga miatt akart lenni az, aki. Kortársai szerint céltudatossága és keménysége példa nélkülinek tetszett az atlétika világában, s - jóllehet, "ki volt jelölve az útja" - neki sikerült a legtöbbet kihoznia magából e rendkívüli elhivatottságot igénylő sportágban. Olykor persze adódott némi familiáris feszültség, illetőleg - így Németh - "alkotó jellegű vita", de hát mutassanak egy olyan családot, amelyben férfiak sose vitatkoznak, s helyenként, legalábbis verbálisan, nem borítanak asztalt. Visszaemlékezések szerint megesett az is, hogy egy hagyományos, vasárnapi Vasas-buli közben "Imre bácsi" megjelent a mulatság helyszínén, és pofon vágta édes gyermekét, amiért az a megengedettnél negyedórával tovább tartózkodott a vigalomban. "Érzésem szerint azért tette, mert pontosan látta, milyen tehetséges a fia; egyszerűen csak tudatni akarta, hol vannak a határok" - utazik a múltba egy szemtanú.

"Erős szűrő volt bennem: nagyon jót és találót kellett mondani ahhoz, hogy azon bármi is átjöjjön" - említi Németh Miklós, akit edzett Várszegi József (a kemény), Koltai Jenő (az intellektus) és Kulcsár Gergely (mint kvázi konzulens). A klasszis sikereiben feltehetően az is benne volt, hogy az említettek "jókor, jó helyen" trenírozták őt - Montrealban Kulcsár, a korábbi olimpiai ezüstérmes gerelyhajító segítette -, ugyanakkor a most 62 esztendős exklasszis amondó: sokkal többre vihette volna. "Mindig jobbat akartam, sőt, még annál is meg annál is jobbat, és ez a túlzott vágy nemegyszer sérülést vagy az eredményeim visszaesését hozta magával. Engem nem lehetett leállítani, hegyeket is elmozdítottam, ha kellett, és eltelt némi idő, mire megtanultam, hogy olykor a kevesebb több."

A montreali játékok előtt hét (azaz 7) év telt el azzal, hogy Németh Miklós úgy érezte: egy helyben toporog. Pedig nála aztán tényleg nem lehetett gondosabban készülni: "Ha tizenkilenc és fél fok volt, már nyakig felhúztam a mackófelsőt, ha tizenhat és fél fokra hűlt a hőmérséklet, fölvettem a derékmelegítőt is, és így tovább. Ezért becéztek Selyemkének." Azért a sérüléssel és szakmai problémával teli, szűk hét esztendőben - "amely a legjobb időszakom lehetett volna" - dobott ő nagyot, ért el ilyen-olyan eredményt, de az igazi áttörés sehogy sem akart sikerülni. Az 1968-as olimpián (naná: sérülten) 75,50 méterig jut, az 1972-es, müncheni játékokon a magyar dobókülönítmény legjobbjaként is csak a hetedik helyen végez 81,98-cal - "Nem, nem és nem tudtam jót dobni" -, aztán jön Montreal, ahol a kemény munka esszenciájaként szinte kiszakad belőle a világ sportját megrengető, extra produkció. Sütönen finn rivális speciel így fakadt ki a verseny után: "Aki egy olimpiai döntőben legelsőre ezt csinálja velünk, az megérdemli az aranyérmet. Lélekben már a nyitókör után összecsomagoltunk." Németh Miklós a siker előzményeit röviden foglalja össze: "Egyszerűen benőtt a fejem lágya."

Hogy Németh Imre mit mondott a diadal után, arra - érdekes módon - Németh Miklós nem emlékszik. Annyi megvan neki, hogy apjával beszél telefonon, ám ezen kívül csak színeket és érzéseket "lát"; édesanyja szavai viszont megragadtak a memóriájában: "Végre! Megérdemelted!" A hazaérkezést követően amúgy Szepesi György a Ferihegyi repülőtéren páros interjút készített az - 1975 őszén agyvérzésen átesett - édesapával, továbbá a fiával, s ott London bajnoka sokatmondóan arról beszélt, hogy nagyon szeretett volna gyermeke mellett lenni akkor, ott, a messzi észak-amerikai városban... Viszont voltak ők nagyon közel egymáshoz: a világranglista-elsőségig jutó, itthon négyszeres egyéni bajnok Miklósnak megadatott az a különleges élmény, hogy "a faterral" egy társulat tagjaként csapatbajnoki címet szerezzen. Viszont hiánya is van a maximalista "gyereknek", legfőképpen amiatt, hogy lecsúszott "néhány" ötkarikás elsőségről: "Nem panaszkodom, de ha minden optimálisan alakul, két-három aranyéremig is eljuthattam volna" - mereng a múlton, így az 1980-as olimpián is, amely előtt négy héttel (ilyen nincs) vádlisérülést szenvedett.

A TF-et és "protekcióval" közgázt végzett Németh a nyolcvanas években - így mondja - "botcsinálta üzletemberré" vált. Elhatározásának alapja az volt, hogy "akkoriban itthon nem lehetett pénzt keresni, csak sefteléssel", ám "olyan helyzetbe akartam kerülni, hogy legyen pénzem". Az egyebek közt GMK-s korszakon áteső, ismerői szerint inkább kemény üzletemberré lett, két felnőtt lánya után "új családjával" három kisgyermeknél járó Németh Miklósnak e pillanatban étterme, sportpályaépítő cége, továbbá - társával - közelebbről nem részletezett szabadalma van. Hogy az általa (is) gründolt, világsztárokat idecsábító Budapest Grand Prix-król vagy a jó érzékkel kifejleszt(et)ett, nevét viselő gerelyről már ne is beszéljünk; a sportszerből - amely jó ideje állandó versenykellék - százhúsz a pekingi olimpián is ott lesz.

Az ám: a pekingi olimpia. "Azt üzenem a kiutazóknak, hogy tegyék oda magukat. Ha kihozzák magukból a maximumot, akkor elégedettek és boldog emberek lesznek."

Ha valaki, ő aztán tudja.