Ötmillió forintért árulja a világhálón egy harmincéves asszony a veséjét. Mint mondja: a kétségbeesés, a kilátástalanság az oka, hogy ide jutott. Kerek arcú, barna asszony, most csak a kisebbik gyereke van itthon, a másik kettő rokonoknál nyaral. Napi 12 órás váltásban dolgozik egy gyárban, a férje ugyanott ugyanúgy. Amikor egyikük éjszakás, a másik nappalos. Mégse győzik. Az adósság hónapról hónapra egyre nagyobb.

Minden úgy indult, mint bármely családban. Jöttek a gyerekek, kellett a nagyobb lakás, hitelre meg is vették. Csak aztán a férj elvesztette a munkáját, az asszony fizetéséből pedig nem futotta törlesztésre, rezsire, élelemre. Eladósodtak. Immár öt banknak hétféle adósságot törlesztenek. Miután feladják a csekkeket, nem marad pénz semmire. A két nagyobb gyerek még csak-csak felfogja, de a kicsi nem érti, miért üres a hűtő, miért nincs mit enni.

A ház, ahol élnek, még az övék, de banki jelzáloggal terhelt. Ha nincs segítség, másfél éven belül elárverezhetik. Pedig látszólag van minden: ház, igaz, apró, négy kerék - egy viseltes, egykor szebb időket látott autó és három gyerek.

Az asszony nem érti, miért most és miért csak az újságírók adják a kilincset egymásnak, amikor pedig csak a veséje eladó.

Azt tudja: tilos szervet eladni, tettéért börtönbe kerülhet, de aki átélte vele az elmúlt hónapokat, megérti. Az állandó félelem a holnaptól, a kilátástalanság. Úgy gondolta: ügyvéd előtt szerződik egy vesére vágyóval. De azt már nem tudja: miként biztosította volna be, hogy valóban megkapja a pénzt, mi történik akkor, ha a szerv kilökődik.

Azt sem tudja, hogyan működik a szervátültetés, hogy hosszas vizsgálatokra van szükség, és orvos az élő emberből élő emberbe való átültetésre Magyarországon csak akkor vállalkozhat, ha közvetlen rokonokról van szó. Más esetben nem lehet szervet adományozni. Hogy miként "játszotta volna ki" mindezt, arra nem gondolt, csak arra, hogy bármit feláldozna egy kis biztonságért.

Amúgy azt gondolja, a lábát biztosan levágná az orvos, ha erre volna szükség az élete megmentéséhez, akkor miért ne adhatná el a veséjét, hogy kifizethesse az adósságbehajtókat, akik szintén veszélyeztetik az életét? Ráadásul úgy, hogy egy másik ember a pénzéért szintén élethez jut. Miért sok ötmillió forint két életért?

Sokan gondolkodnak így. Nyugaton az első hírek a szervkereskedelemről a nyolcvanas évek elején jelentek meg, amikor kiderült, olyan vállalkozások alakultak, amelyek a szegények körében toboroztak donorokat és össze is hozták a szervcserélőket. Igaz, akkor is élt az a szabály, hogy élő emberek közötti szervátültetésre csak rokonok között kerülhet sor. Mivel a vérrokonság megállapítására ugyanazt a módszert használták az igazságügyi szakértők, mint a szervátültetéshez szükséges szövetazonossághoz kellett, nehéz volt bizonyítani, hogy az összeillő párok nem rokonok.

Kovács József bioetikus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudomány Intézetének tanára tankönyvében idézi annak a török férfinak az esetét, aki 1989-ben közvetítő cégek segítségével került egy londoni magánklinikára. Ő 2000 fontot kapott és költségtérítést azért, hogy egy angol betegnek eladja a veséjét. Az ügyet próbálták titokban intézni, mégis napvilágra került. A sajtóhírek nyomán a többség egyetértett, hogy az ilyesmi morálisan elfogadhatatlan, de nagyon nehéz volt megmondani, hogy miért is az. Egy tett tiltását kétféle módon lehet indokolni: a tettes a tettel másoknak vagy magának kárt okoz. A török férfi azonban egyik kategóriába sem volt sorolható. Tettével nem hogy nem okozott kárt, hanem éppen ellenkezőleg, a veséjével megmenti egy másik ember életét, továbbá megmentheti saját kislánya életét is, akinek súlyos betegsége kezelésére kellett a pénz. Tehát, ha megtiltják a veséje eladását, két életet hagynak veszni. Magának sem okoz kárt, mert a vese kivétele orvosilag csekély kockázatú beavatkozás. Statisztikai adatok alapján pedig egy vesével élni nem jelent nagyobb veszélyt, mint kettővel, például a biztosító társaságok sem kérnek több pénzt egy fél vesével élő embertől. Egy egészséges ember számára a fél veséje eltávolítása annyi veszélyt jelent, mint amennyit 30 kilométer autózás munkába menet. Jogilag az ilyen ügylet ezzel együtt is elfogadhatatlan - mondja Kovács József. Nemcsak a magyar törvények tiltják, hanem a WHO által 1991-ben publikált transzplantációs irányelvek is feltétel nélkül elítélik a szervek kereskedelmi forgalmát, noha a szervkivétellel kapcsolatos költségtérítést megengedik. Ezt a magyar jog is lehetővé teszi, de állami feladatnak nyilvánítja.

A szervek adás-vétele elleni szokásos érv Kovácsa József szerint az, hogy az engedélyezés a szegények kizsákmányolásához vezetne. Az orvos ezzel az egészségét, az egészséges szerveit vehetné el a szegénytől, hogy pénzért a gazdagnak adja. Ezzel szemben, ha mindezt megakadályozzuk, elvesszük tőle az egyetlen lehetőséget, amellyel a sorsán javíthatott volna, másnak pedig meg lehetett volna menteni az életét.

Az alapvető ellenérv ezen túl az, hogy emberi test nem lehet árucikk, mint egy autóalkatrész. Az emberi test lealacsonyítása lenne, ha "részeit" pénzért adhatnák, vehetnénk. A szervek piaca pedig megszüntetné a szervadományozást. Így végeredményben a transzplantáció megdrágulna, hiszen pénzért adnák mindazt, amihez ma ingyen jutunk hozzá. Végső soron korlátozódna a szervhez jutás. Végképp a gazdagok kiváltsága lehetne.