Pár hete az MTV Icon LGT-estjén lepett meg sokakat azzal, hogy a többi fellépőtől eltérően az alig ismert Tengelykezű félember című dalt formálta a saját képére...

Már kiskamaszként megragadott ez a szám. Furcsa, érdekes dal volt, nagyon minimál és nagyon zsigeri, meg elég félelmetes. Így amikor a szervezők megkerestek, akkor az általuk kért, általam kevésbé szeretett sláger (A síneken) mellett mondtam, hogy ezt a dalt szeretném eljátszani, amolyan mininálpartis megközelítéssel. Persze nem hiszem, hogy felvennénk a repertoárba, de abban a pár hétben, amíg ezt rágtuk és gyúrtuk, sokat adott nekünk. S a visszajelzések alapján, úgy tűnik, a közönségnek is.

Amikor ezt a dalt megismerte, tudtommal a népdal és a néptánc volt a mindene...

Ez családi örökség: a népdal egyszerűen hozzátartozott a mindennapjaimhoz, én is énekeltem és imádtam. Később pár évet jártam klasszikus énekképzésre is. Majd a barátaimmal Lazy Bones néven a helyi kávéházakban játszogattunk amolyan Edie Brickell-féle bluesos, lazulós, dallamos rockzenét. Ekkor mondták zenész barátok, miért nem megyek Pestre dzsesszt tanulni. Jelentkeztem a Postásba, s nagyon tetszett, amikor Lakatos Ágnes az első órán mondta, hogy oké, itt a kotta, nézd át, de nem kell "szó szerint" venni, próbáld inkább beletenni magadat. Nem baj, ha egy hang két ütemmel korábban jön, az improvizációról, az érzéseinkről szól a dolog. Rengeteget tanultam ott, nemcsak a zenéről, hanem magamról is.

Ekkor már létezett a Venus?

Párhuzamosan haladt a két történet. A Venus igazából - néhány tagcserét követően - a Lazy Bonesból jött létre. A kiadónk kérte, hogy változtassunk nevet, ők találták ki, hogy én legyek az arca a csapatnak, mondták, hogy ezt a tíz számot dobjuk ki, viszont írjunk még hatot abból a fajtából. Szóval a maguk elképzelései szerint alakították át a fiatal, tapasztalatlan zenekart. S mivel a többiek erre vevők voltak, nekem pedig mindig fontos volt a csapatszellem, inkább sodródtam velük. Akkor még nem tudtam, hogy mondhatok nemet is. Nem azzal van baj, hogy voltak fiatalkori zsengéink, hanem hogy aránytalanul nagy hírnévre tettünk szert ezzel akkoriban. Lehet, hogy abszurdnak hangzik, de egyszerűen megtörténtek velünk ezek a dolgok. A dzsessz egyfajta menedék volt, teljesen más világ, fantasztikus emberekkel.

Mintha két élete lett volna. Mikor telt be végképp a pohár?

Sajnos a végsőkig elmentünk. Amikor már a belső kommunikáció is megszűnt a csapatban. Mentünk a bulikra, lenyomtuk, utána be a buszba, és hallgattunk. De aztán egyszer csak azt mondtam, elég. Nem akarok több Régi nyarat, nem akarok a média felfújt lufisztárja lenni. Régen azt hittem, énekesnő vagyok. Sokáig azért nem mertem lépni, mert elhitették velem, hogy önmagamban semmit sem érek. Sok bizonytalanság és kishitűség volt bennem, idő kellett, mire a sarkamra álltam. Az igazi "lökést" a kortárs dzsessz-hiphop csapatba, a Prieger Zsolt-Németh Gergely által megálmodott Dubcity Fanatikzba való meghívás jelentette. Innen már nem volt visszaút.

Első szólólemeze, a maga kortárs elektronikus popzenéjével aztán mindenkit el is bizonytalanított. A régi rajongók csalódva fordultak el, mások meg - éppen a venusos múltja miatt - nem értették, sőt, hiteltelennek tartották a produkciót. Hogyan élte ezt meg?

Sokat gondolkodtam akkoriban arról, hogy váltanom kell - minden értelemben. Nagyon nehéz időszakom volt ez, akkoriban vesztettem el a számomra legfontosabbat, az édesanyámat. Úgy éreztem, a fájdalmon csak a munka segíthet. Még az államvizsgámat sem halasztottam el a pécsi egyetemen. Dolgozni akartam, nem sajnálni magam. Persze a lemez is belassultabb, suttogósabb lett, attitűdje is olyan sötétben tapogatózó. Most már tudom, hogy várnom kellett volna vele. De nagyon akartam bizonyítani, megmutatni, hogy több van bennem, és persze nagyon hiányzott a színpad, a zenélés is.

Ezen a korongon már szerzőként is meghatározó. Korábban nem voltak ilyen ambíciói?

Előtte csak a szövegírás, énekdallamok kitalálása volt a "feladatom", ennyi kellett belőlem. De én ennél többre vagyok képes, már akkor is többre vágytam. Mára igazi gazdája vagyok a produkciómnak. Hangszerelek, zenét, szöveget írok, ahogy a klipek kitalálásánál, utómunkájánál is alkotóként veszek részt. Ez nekem az igazi öröm, a kihívás. Folyamatosan tanulok, próbálok minél több inspirációt gyűjteni. Az alkotás a legnagyobb élmény. Velem vannak, segítenek kollégák, barátok, imádok kollaborálni, együtt gondolkodni, de mára pontosan tudom, mit akarok: az utóbbi, "Barkácsklub lányoknak" című album dalait gitárosommal, Kovács Péterrel találtuk ki, s egyre több ötlet, dal gyűlik egy újabb lemezhez... Ez a munkám, ez a szenvedélyem, ez az életem.