Egy néhány hónapja készült amerikai piackutatás eredménye szerint az USA internetezői közül a 18-34 éves korosztály 40 százaléka a számítógépét használja tévézésre. A teljes népességben 15 és 20 százalék körüli ez az arány - mindkét adat arra utal, hogy a számítógépes médiafogyasztás immár nem ritka kivétel, hanem tömegjelenség. A fiatalabbak számára a "televízió" szó már nem egy műszaki eszközt, hanem csak az interneten fellelhető mozgóképes tartalmak egyikét jelenti. Hasonló a helyzet a rádiózásban is, a tizen-huszonévesek körében a webrádióknak már nagyobb a hallgatottsága, mint a hagyományos csatornáknak.

A televízió képernyője elől a számítógéphez átülő közönség természetesen előfizetői díjat sem fizet - csak ha rákényszerítik. Németországban a kényszer viszonylag szelíd módjával próbálkoztak: a díjbeszedő szervezetnek tavalyelőtt óta az internet-hozzáféréssel rendelkező számítógépeket is be kell jelenteni, és az illetékes szerv ezen készülékek után is küldi a számlát. A történetünkben szereplő ügyvéd viszont jogtalannak érezte a sarcot: többször is nyilatkozott (írásban) arról, hogy sem rádiózásra, sem televíziózásra nem használja az internetet, és úgy vélte: ezek után fizetésre sem kötelezhető. Mivel a díjbeszedő más véleményen volt, a felek perre mentek, és a bíróság végül az ügyvédnek adott igazat.

Ez azonban valószínűleg még nem a vita vége, inkább csak a kezdete. Az újabb asztali számítógépek és laptopok többsége már alkalmas a tévézésre (a webrádiózás pedig semmilyen műszaki kihívást nem jelent a számukra), és szinte lehetetlen minden ügyfél esetében külön-külön megvizsgálni, hogy szokta-e tévézésre vagy rádiózásra használni a számítógépét. Arról nem is beszélve, hogy a PC-k nemcsak lejátszóként, hanem adathordozóként is funkcionálnak, így akár szerzői jogdíjat is lehetne szedni utánuk, ugyanúgy, mint az üres CD-k, kazetták, DVD-k és memóriakártyák után. Németországban épp most került komolyan szóba a PC-jogdíj bevezetése, Svájcban pedig már el is fogadták az erről szóló jogszabályt.