Ez egy viszonylag könnyen eldönthető ügy: jegyzőkönyv, tanúk, verdikt, aztán vagy megismétli a fiatalember a vizsgát, vagy irány a nagybetűs élet. Ám mint nyilvánvaló, régóta sokkal többről van szó. A Montessoriról elnevezett csepeli alapítványi iskolában lezajlott idei érettségi körüli vizsgálat megint csak azt a tényt lökte felszínre, hogy a magyar iskolarendszer kuszáltsága sajátos értelmezésekre és zűrös megoldásokra is tág teret nyit.

A lassan százéves Montessori-módszer - ezt tudja mindenki, aki tanult valaha pedagógiát - azon az elven alapul, hogy "Segíts nekem, hogy magamon segíthessek". Magyarán az egyéni nevelést, a képességek kiteljesítését hirdeti, különösen alkalmas a nehezen beilleszkedő gyerekek tanítására. Hogy ezeket a kulcsszavakat mantrázza évek óta az oktatásigazgatás? Igen. Ám ahogy azt is tudomásul vesszük, hogy minden ösztönzés és tiltás dacára az iskolák igyekszenek kiszorítani falaik közül a szegényeket, az alulképzett családból valókat és a kevéssé motiváltakat, az sem lephet meg senkit, hogy az "eltérő nevelési igényű" - világosabban: a nehezen kezelhető - gyerekek is kihullanak a szokványos intézmények hálójából.

A törekvés persze érthető, különösen, hogy ilyenkor mindig a "többiek érdeke" a hivatkozási alap. Kevéssé indokolható viszont, hogy az út innen kétfelé ágazik: egyrészt a semmibe (a nehéz esetnek számító gyerek végigbumlizza a struktúrát, majd eléri a megfelelő kort, és mindenki megkönnyebbülésére elhagyja a rendszert), másrészt az iskolarendszer azon szürke zónájába, amelyről egyszerűen nem szokás beszélni. Mert ne legyenek illúzióink: az önkormányzati iskolarendszer mellett dúsan tenyésző "egyéb" intézményfajták nem kizárólag a világnézeti különbözőségek képviseletére és az eltérő nevelési igények kiteljesítésére adnak lehetőséget, hanem olykor a tartozik-követel elv érvényesítésére is. Nem egy olyan esetnek voltunk a tanúi az elmúlt években, amikor egy-egy tanintézmény bukása tette világossá: az iskolát a kihívás mellett a tetemes tandíj is motiválta, a szülő - s általa a diák - pedig kvázi elvárta, hogy a pénzéért aztán legyen meg az a bizonyítvány.

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Ezen lehet felháborodni, lehet álságosan sopánkodni, hogy hová lett a legyűrhetetlen tudásvágy egyfelől, a tanári hivatás méltósága meg másfelől, de legalább lássuk világosan, hogy ahol az állam káoszt teremt, ott a zavarosban halásznak is. Lesznek, akik nem tartják be maradéktalanul a szabályokat, visszaélnek a rendszer zegzugos voltával, kihasználják, hogy laza a figyelem. A magyar közoktatásban a struktúra átláthatatlanná válásával, a négy-, hat- és nyolcosztályosok, no meg a fenntartói viszonyok összegabalyodásával párhuzamosan gyengült a szakmai és tulajdonosi felügyelet. Mostanra pedig kialakult az az abszurd helyzet, hogy egy temérdek szabálytalanságot görgető intézmény hibáira semmi más, csak egy állítólagos kivételezés vet reflektorfényt.

És erősen tartok tőle, hogy ennek az egésznek egyetlen következménye lesz csak: ember legyen a talpán, aki szegény Maria Montessori nevét tisztára tudja mosni.