Gyerekkoromban azzal vigasztalták magukat a parasztemberek, hogy ha a paraszt nem dolgozik, az urak nem esznek. A rendszerváltozás után ez a gondolkodás nevetségessé vált: már rég nem címlapos hír, hogy megkezdődött az aratás. A városi emberek számára ma az a természetes, hogy akár terem valami az Alföldön, akár nem, a hipermarketek polcai télen-nyáron tele vannak élelmiszerrel. Az is természetesnek tűnik, hogy ez mindig így lesz. Ugyanúgy, ahogyan egyetemista koromban természetesnek tűnt, hogy mihozzánk nem gyűrűzhetnek be az olajárrobbanás hatásai, mert a nagy Szovjetunió a barátainak olcsón adja az olajat és a gázt, ameddig világ a világ.

A téeszrendszer leszálló ágba került a rendszerváltozás idejére. Az új rendben kétféle veszélyes illúzió is segített abban, hogy a leszálló ág zuhanórepülésbe váltson át: a jobboldali Antall-kormány a költségvetési hiány kezelésére eladta az élelmiszeripar meghatározó cégeit, a földet pedig kiosztotta a kisgazda szavazatok megtartására, közben pedig az orosz piac megtartására sem ügyelt senki. A baloldal egy része pedig úgy vélte, a magyar agrárvilágot a gulyáskommunizmussal együtt a süllyesztőbe lehet vetni. Más, baloldalinak mondott csoportok a nagybirtok újraélesztésében látták a versenyképesség esélyét: több ezer hektár, sok gép, kevés ember. Az uniós csatlakozás sem hozott érdemi változást: mivel a külföldiek 2011-ig nem vehetnek törvényesen termőföldet Magyarországon, patthelyzet alakult ki akörül, hogy a nagybirtokosok vagy a családi középgazdaságok szerezzék-e meg a külföldiek ideérkezése előtt, viszonylag olcsón a földvagyont. A jelenlegi kistulajdonosok, akik nem művelik, hanem bérbe adják a földet, ezzel - az alacsony nyugdíjakhoz, segélyekhez, minimálbérekhez képest jelentős összegű - járadékjövedelemre tesznek szert. Nem érdekük most eladni a földet csak azért, hogy annak értéke majd más kezében nőjön meg. Sem az egymást követő kormányok, sem az agrárvilág szereplői nem használták ki az időt, hogy viszonylag védett helyzetben versenyképessé váljon az ágazat. A holland mezőgazdaság ma rosszabb klimatikus viszonyok között, egységnyi területen tízszer akkora értéket állít elő, mint a magyar.

Ebben a helyzetben érte Magyarországot az élelmiszerárak drasztikus és valószínűleg tartós növekedése, a bioenergia termelésére szolgáló technikák elterjedése, és éri majd hamarosan az édesvízkészletek felértékelődése. Ez számunkra azt jelenti, hogy annyi gazdasági balsors, cserearányromlás után végre a jobbsors is ellátogat hozzánk. Néha szinte már szégyellt adottságaink felértékelődnek. Újra világossá válik, hogy a művelhető föld, az öntözésre is használható víz, a napsütés, a történelmi tapasztalat valóságos aranybánya. Itt ülünk a tetején, buta képpel, olykor egymásra acsarkodva, máskor mások "elegánsabb" adottságai után ácsingózva.

Sokadjára soroljuk el, kinek a hibájából, milyen úton jutottunk idáig - de pusztán ettől semmi nem fordul jobbra. Hogy a jelenlegi kormánynak volna valamilyen válasza a jobbsors kihívására, nos, egyelőre az sem igazán látszik.