Ha minden igaz, a mérvadónak tekintett "euróövezetben" a GDP gyarapodása az idén átlagosan 1,7 százalék, 2oo9-ben 1,3 százalék lesz. Sajnálatos módon a "nagyok" egyéni teljesítménye az átlag körül szóródik, de nem annyira felfelé, mint inkább lefelé. Vannak közöttünk "beteg emberek": az olasz, az ingatlanlufijának szétpukkanásába belerokkant Spanyolország, az övéhez hasonló gonddal küszködő Írország és Dánia, valamint az eurózónán kívüli Nagy-Britannia esete. Ide írnám még - merthogy a magyar sajtó egyik fele mindig vele "bezzegelt" - a két számjegyű növekedésből szinte nulla növekedésbe hulló Észtországot.

Válság van? Nincs, legalábbis világgazdasági értelemben nincs. Ugyanazok a statisztikák, amelyeket az imént idéztem, jelzik Kína, India, Oroszország s olyan feltörekvők, mint Brazília és Argentína megszakítatlanul ütemes, olykor viharos gyarapodását. A világgazdaság egésze az idén is, jövőre is az unió, illetve az eurózóna átlagát jelentősen meghaladó mértékben fog gyarapodni.

A válság szóval különben is könnyű visszaélni. A válság - világméretekben - olyan fenomén, amikor tőzsdék és bankok összeomlanak, részvények és pénzek elértéktelenednek, az átlagos munkanélküliség eléri a 25 vagy ennél magasabb százalékpontot etc. Ilyesmiről szó nincs. Olvastam kiváló közgazdász-közírótól azonban olyan dolgozatot, amely efféle hangulatot árasztott, valamilyen roosevelti New Dealt kérlelve. Nagyfokú túlzás. A "romlás virágai", amelyek belepni látszanak az uniót, nem elsősorban friss válságjelenségek útjelzői - végtére is energia- és élelmiszerár-emelkedésről, ingatlanpiaci válságról, hitelezési problémákról van szó, amelyek közül az utolsó kettő messze nem sújtja az EU egészét - hanem arról mesélnek, ami nem új: az unió a világpiacon nem eléggé versenyképes. Ebben keresendő a lassú növekedés alapvető oka. A következmények viszont az olyan kicsi, nyitott és alapvetően exportfüggő gazdaságok számára, mint amilyen a miénk, roppantul kártékonyak. Szűkülnek, de legalábbis nem érzékelhető módon bővülnek hagyományos piacaink; nyomukban kevesebb elosztható (állami, vállalati) jövedelem, nehezebben fenntartható jóléti szolgáltatások és munkáltatói-munkavállalói, ár-bér jellegű konfliktusok tömege jár. Én ehhez az alapproblémához képest járulékosnak érzem, hogy pillanatnyilag az unióban a gazdaság és az infláció egymással ellentétes pályán jár: az előbbi le, az utóbbi fel. Igaz, bajnak, szájgörbítő érzelemnek ez is elég, hiszen az eurózóna meghatározó szereplőinek (németek, franciák, olaszok) nincs olyan monetáris eszköz a kezükben, amivel a növekedést serkenteni tudnák - az európai központi bank meg az inflációtól jobban fél, mint a recessziótól. Tehát, ellentétben mondjuk az amerikai Feddel, kamatot emel, ami persze nem serkent, hanem visszafog. Fiskális eszközök azonban vannak, de se a német, se a francia, se az olasz, se a brit költségvetés állapota nem olyan, hogy gazdaságélénkítésre komoly összegeket fordíthasson. Ez nem zsákutca, ez csak patt.