Szolzsenyicin betiltott műveit a kelet-európai értelmiségiek a hetvenes években titokban, újságpapírba kötve adták kézről kézre és egy-két éjszaka alatt olvasták ki zárt ajtók mögött. Nyugat-Európában A Gulag- szigetcsoport a '68-as nemzedék nagy kiábrándulását, a baloldali mozgalmak válságát mélyítette el. Szolzsenyicin egymaga több nemzedéket világosított föl a szocializmus élhetetlen voltáról, lényegében előkészítette a Szovjetunió összeomlását. A szocializmus hazugságaival szembeszálló szakállas próféta alakja meg fog maradni a XX. század történetében, bár élete végén erősen megtépázta saját nimbuszát.

Szolzsenyicin 1918-ban született Kiszlovodszkban. 1938-tól a Rosztovi Egyetemen hallgatott fizikát és matematikát, majd levelezőként elvégezte a moszkvai egyetem bölcsészkarát. 1941-1945 között a légierőnél szolgált, amikor egy levél miatt letartóztatták és szovjetellenes agitáció és propaganda vádjával nyolc évre ítélték. A munkatábor gyúrta íróvá Szolzsenyicint: a "saraska", a börtön-kutatóintézet tudós elittáborát A pokol tornáca, a kazahsztáni munkatábort az Ivan Gyenyiszovics egy napja, a rákkal folytatott küzdelmet a Rákosztály örökíti meg. A szinte szerzetesi napirendben végzett makacs, elhivatott írás ekkor vált életben tartó, szent feladattá számára. Apró betűvel körmölt írásait pezsgősüvegekbe zárva kunyhója kertjében elásta.

1957-ben rehabilitálták. 1962-ben jelent meg az Ivan Gyenyiszovics egy napja (1962), amely meghozta számára a világhírt. E műve magyarul előbb jelent meg könyv alakban, mint a Szovjetunióban, bár a lágerszavak magyarításához egy volt magyar recski foglyot kellett keresni. Szolzsenyicin az olvasói levelekből kezdte összeállítani
A Gulag-szigetcsoportot.

1963-1966 között több elbeszélése is napvilágot látott (Matrjona háza, 1956, Tarisznyás Zahar, 1966). A hatalommal való egyezkedés kísértésétől a történelem mentette meg az írót: Hruscsov bukása után nem kapta meg a Lenin-díjat, s ettől kezdve művei csak szamizdatban terjedhettek. 1967-es, az Írószövetséghez intézett, cenzúrát elítélő levelére válaszul Solohov azt követelte, hogy Szolzsenyicint tiltsák be. Ezt követően kizárták az Írószövetségből és a nyílt harc időszaka következett. Szolzsenyicin egyre inkább úgy érezte, küldetést teljesít. Az ellenzékiek között is magányos maradt, még Szaharovval sem értett egyet.

Eközben A pokol tornáca (1968) és a Rákosztály (1968-1969) kijutott Nyugatra, ahol a szerző beleegyezése nélkül jelent meg, ami tovább nehezítette helyzetét. Közben lankadatlanul írta programját, a hazugság felszámolásának magatartását hirdette meg, bírálta
a szovjet rendszert kiszolgáló orosz egyházfőt is.

1970-ben Nobel-díjjal jutalmazták irodalmi munkásságát, az indoklás szerint "azért az etikai erőért, amellyel követi az orosz irodalom hagyományait". A díjat nem vehette át. Két év múlva annak a Solohovnak ítélték és adták át a díjat, aki Szolzsenyicin betiltását elérte.

1973-ban Párizsban megjelent A Gulag-szigetcsoport. 1974 februárjában hazaárulás vádjával letartóztatták, megfosztották állampolgárságától, és különrepülőgéppel külföldre toloncolták. Németországban Heinrich Böll fogadta. Szolzsenyicin első dolga volt, hogy megjelentesse a fél évvel azelőtt elküldött levelét A Szovjetunió vezéreihez, majd rövidesen bemutatta a Sziklatömbök alól című vallásos és nemzeti hangvételű cikkgyűjteményét. Rendszeresen bírálta a Nyugatot is: a demokrácia dicshimnusza helyett a fogyasztói társadalom lesújtó kritikáját adta, vádolta a Nyugat közömbösségét, lelki kiüresedését, habzsoló, önmérsékletet nem ismerő életmódját. Éles, sőt durva hangú polémiát folytatott az orosz emigránsok legkülönbözőbb csoportjaival az orosz történelemről és jövőről, a műveiben szereplő tények valódiságáról. Az írót ellenfelei, köztük egykori barátai Khomeini ajatollahnak, a hazugság ellen prédikáló hazugnak, reakciós monarchistának, nagyzási hóbortban szenvedő egoistának, antiszemitának nevezték, pamfletek sora született róla.

Második feleségével és három fiával az USA-ban, Vermontban telepedett le. Szolzsenyicin itt folytatta az orosz forradalom előtörténetét csomópontokban feldolgozó tízkötetes regényciklusát, a Vörös kerék tetralógiát. Megírta viszszaemlékezéseit a szovjet irodalmi életről (Fejjel a falnak, 1975), illetve kiterjedt publicisztikai tevékenységet is folytatott (Hogyan mentsük meg Oroszországot?, 1990; Az orosz kérdés a XX. század végén, 1994).

Állampolgárságát 1994-ben kapta vissza, ezt követően hazatelepült. Szibérián keresztül, szinte diadalmenetben vonult át az országon Moszkva felé. A főváros mellett vett nagy házat.
Fiai Amerikában maradtak. Nem csatlakozott a rá igényt tartó egyik politikai párthoz vagy csoporthoz sem. Eleinte aktív közéleti szerepet játszott, önálló tévéadást vezetett, majd lassan érdektelenségbe fulladt szereplése.

A kereszténységét hangoztató író az új törvények vitájában ellenezte a halálbüntetés eltörlését. Vallásossága, amely egykor emberi tartásának etikai hátteret biztosító ellenzékiség volt, fokozatosan disszonáns politikai felhangokat kapott.

Szolzsenyicin nem volt tehetséges író, s noha könyveiben
a cselekmény lehet fordulatos,
a hősök nem elég árnyaltak, gyakran sematikusak. Dokumentumok alapján, cédulák tízezreivel, aprólékos gyűjtőmunkával megalapozott regényein átsüt az ideológiai-eszmei mondandó, amelynek didaktikusságát csak a rendszerváltásokig feledtette az, hogy egy hamis, ideológiákkal fertőzött, didaktikus rendszer ellenében szólt.

Élete utolsó műve botrányt kavart: az oroszországi zsidókról szóló 200 év együtt (2001-2002) két kötete antiszemita sztereotípiákból összeollózott áltudományos mű. Szolzsenyicin alaptételeinek egyike az a szlavofilekhez visszanyúló gondolat, hogy az orosz forradalom idegenek, jövevények műve, s durva beavatkozás az orosz fejlődésbe. Az életművét lezáró kirekesztő művel diszkvalifikálta magát az értelmiség köréből - egy tolerancia híján lévő író vajon tolerálható?