Vannak koncertek, amelyek után az ember felderül, minden olyan mosolygósan könnyű, csupa boldog lény vesz körül bennünket, milyen rokonszenves az a rendőr, zseblámpával a kezében, milyen festői az az asszony, aki nejlonzacskókkal ágyaz magának a földön. Csak hozzá ne nyúljon valaki a teremtett világhoz, mert így szép, ahogy van. Vannak olyan koncertek is, amelyektől az ember elcsendesedik, tudja, mit kell tennie, változtatnia életén, a környezetén, gyürkőzni és dolgozni, hogy ne maradjon így tovább, jöjjön a küzdés, maga.

És van Domingo, amelyik egyszerre mindkettő, vidám művészet és derűs katarzis, minden igaz, de mindennek a végkifejlete harmonikus, nincs hazudás, és mégis a boldogságtól elakad a szóló. Szívesen beszélek a hang nélküli Domingóról, vagyis arról, hogy nem kell neki ahhoz énekelnie, hogy élmény legyen, ahogy bejön a pódiumra, elegáns és mosolygós, és egyáltalán nem viselkedik úgy, mintha ő lenne Plácido Domingo, mégis olyan nagyvilági, úri, királyi, két könnyed intés a közönségnek, köszönöm, én csak egy énekes vagyok. Testes és lazán is hibátlanul öltözött, fekete selyeming, gyémánt gombokkal, fent nyitva hagyva, káprázatosan jól szabott a fehér zakó, és dolgozik benne az igazán elegáns emberek ösztöne, megérzi, ha valami nem stimmel rajta, nem néz végig magán, mégis a keze lesimítja a selyemöv szabálytalan ráncát. És bekíséri a vendégeit, kezet csókol a hölgyeknek, és a virágot, amit hivatalosan kap a végén, azonnal átadja a zenekar koncertmesterének, de azt az egy szál rózsát, amelyet személyesen neki nyújt föl egy rajongó, azt megszagolja, és leteszi a kottapultra. Dél,
a könnyed, élni tudó, boldog és hálás dél üzen Domingóval. Pécsett vagyunk, az Expón, egy furcsa, átmeneti jellegű épület mögötti betonudvaron, mégis
a mediterrán éjszakákat lehet megsejteni, évszázados falakat, titkos találkákat, tőrrel lesben álló rokonokat.

Pedig még nem is énekelt. Az éneklés pedig magasabb osztály, tényleg az van, hogy amit nem lehet elmondani, Domingo elénekli. Félretéve a rejtélyeskedést: kíméli a hangját, az az érzésem, hogy az áriákat leszállítva adja elő, és így is nagyon észnél kell lennie, hogy minden megszólaljon, de igényes a program, alap operaslágerek helyett az El Cid és Az arles-i lány, A walkűrből a Tavaszi dal, meg a Fritz barátunkból a kettős. A partner a Puerto Ricó-i Ana Maria Martinez, aki a Megyeri úti stadionban is vele volt, akkor is nagyon szépen énekelt, azóta pedig önerőből is sztár, Salzburgban ő lépett föl a jubileumi Cosí fan tuttéban. Könnyedén és tartalmasan adja elő az áriákat zöld estélyi ruhájában, aztán pár virágot hoz be, és rögtön színpadra változtatják a pódiumot. Domingo megint csak hihetetlen, úgy áll ott, csípőre tett kézzel, de még a mikrofonját is úgy tudja megkocogtatni, mintha mindez a nagy, operai varázslat része lenne, az a különös, színpadi absztrakció, hogy az emberek teljesen természetellenesen viselkednek, és közben mégis ez tűnik a legnormálisabb, sőt az egyetlen adekvát magatartásnak.

A másik partnerrel, Rossana Potenzával nincs ennyi szerencsénk, inkább szép, mint jó énekes, de leginkább egyik sem. Domingo vele nem is énekel, csak majd az utolsó ráadásban.

Gyűlnek a felhők, feltámad a szél, a hegyek mögött villámlik, így aztán nem tartanak szünetet, és Eugene Kohn, a karmester elkezdi hajtani a tempót. Kohn azt hozza, amit tud, ha kísérni kell, nagyon profi, de ha nincs énekes, akkor bajok vannak, túlmozogja a zenekari számokat, és a koreográfia egyáltalán nincs arányban a megszólaló zenével, oly borzalmas és nehézkes Rákóczi-indulóval kezdődött a hangverseny, hogy senki nem sejthette még, mi lesz belőle. Mert ünnep lesz, a könnyedebb művek folyamatosan emelik a hangulatot, West Side Story és My Fair Lady, Csárdáskirálynő és A víg özvegy, tisztességesen kitapsolni sem tudjuk magunkat, már jön a következő szám. A víg özvegy kettősében Domingo megénekelteti a közönséget, mintha akkor jutna eszébe: keringőzni kezd Ana Maria Martinezzel, ki hitte volna, hogy ez lesz: Domingo táncol, a közönség énekel, és mégis minden rendben van.

Aztán még egy fordulat, talán az ötödik ráadás, Domingo papírt hoz, és magyarul énekli el, hogy Emlékszel még, jól érthetőek a szavak, elegáns a gesztus, egymás szívére borulunk, ahogy felszólítanak, és aztán már csak a Non ti scordar di me, és ezt is megfogadjuk: nem felejtjük el.