Másnap Ferinek Vajszlón volt dolga.
Egyik barátja egy lány felé bökött:
– Nem is köszönsz neki?
– Kinek?
– A szőkének. Azzal táncoltál!
– Azzal? – lepődött meg a fiú.
– Azzal.
– Nahát, helyén van mindene.
Feri bemutatkozott, és megtudta, hogy a szőke lányt Gyöngyinek hívják. A pár együtt maradt, és három év múlva házat vett Vejtiben. Soha eszükbe nem jutott, hogy másutt éljenek. Pedig Vejti talán a leghátrányosabb helyzetű dél-dunántúli kistérség, az Ormánság egyik apró települése. A néhol 50-60 százalékos munkanélküliségtől szenvedő Ormánságban már egy minimálbéres állás is karrier. A háromgyermekes Sipos családnak is kevéssel kell beérnie. Ülök a família tágas portájának konyhájában, és hallgatom, amint a
44 éves férfi a múltat összegzi:

– Amíg volt téesz, volt pénz. 1990-ben állatgondozóként többet kerestem, mint az elnök, igaz, dolgoztam hajnali négytől késő estig. Elvállaltam mindent. Amikor a téesz feloszlott, elszegődtem egy fűrészüzembe, mellette fóliáztunk, majd dinnyéztünk.

Csak hát mindig közbejött valami. A fóliás retekért, salátáért, paprikáért, uborkáért a kereskedők késve fizettek, hónapokig könyörögni kellett a pénzért. Siposéknak elegük lett a küszködésből, és abbahagyták. A dinnyézés évekig virágzott, ám az egyik évben nagyon lement a gyümölcs ára, és abbahagyták a dinnyézést. Az erdőtől is elment a kedvük: a család kárpótlás révén három hektár akácoshoz jutott, ami utóbb része lett a Duna–Dráva Nemzeti Park védett területének. Tíz éve egy kidőlt rönköt se húzhatnak ki, így az erdő egy fillért sem hoz számukra. A park ígéri, hogy megveszi az akácost, de egyelőre nincs rá pénz.

– Nekem nem súgtak, hogy hol kell igényelni erdőt, nem voltam közel a tűzhöz – mondja a férfi indulat nélkül. – Aki közel volt, annak tölgyes jutott, és évente milliós a bevétele.

A legutóbbi pofont a napokban kapta Sipos Ferenc. A férfi nyolc évet lehúzott egy fűrészüzemben, de most elküldték.

Erről ennyit mond:

– Kicseréltük a házunk nyílászáróit, meg központi fűtést építettünk, ezért a cégnél kivettem húsz nap szabadságot. Fizetéskor 13 ezerrel kevesebbet kaptam,mint amennyi járt. Összeszólalkoztunk, és elküldtek. Most kereshetek új munkahelyet. Biztosan csak olyat találok, ahol minimálbért adnak. Eddig is annyit kaptam.

A családfő fizetését felesége alkalmi munkával egészíti ki, így havonta százezer forint Siposék jövedelme.

– Mi megvagyunk – mondja a férfi –, de a gyerekeknek csak azt tanácsolom, hogy menjenek el innen!

Siposék legidősebb gyereke, a 21 éves Melinda maga is érzi, hogy itt nincs jövő je. Az első figyelmeztetést már a lány is megkapta: az egyik környékbeli szakiskolában azt ígérték, érettségihez juttatják, s három év elteltével derült ki, hogy az intézmény csak egy sehol nem használható, kerti munkás szakmát ad. Melinda – miután elherdált három évet – elkezdte a középiskolát, s az idén érettségizett. Most jelentkezett egy szakácstanfolyamra.

– Tényleg szakács akar lenni? – kérdezem a vékony, szőke teremtést.
– Egy pillanatig se! – vágja rá. – De csak erre volt hely.
– Van értelme belefogni?
– Kilenc hónapig megkapom a minimálbért. Itt már ez is valami. A barátom villanyszerelő egy siklósi cégnél. Öt éve ingázik Siklósra, Harkányra, Pécsre. Most Pestre, mert a cég ott kapott munkát. Hajnali ötkor indul, és este kilencre ér haza. Aki itt boldogulni akar, annak el kell mennie innen.

Ezt mondja Burai István, Vejti polgármestere is. A falu első emberétől, akinek már dédszülei is Vejtiben éltek, nem ezt várnánk, a 49 esztendős Burai azonban kitart véleménye mellett:

– A fiataljaink akkor viszik valamire, ha tanulnak, világot látnak. Ha utána visszajönnek, annak örülünk. De nem az a fontos, hogy visszajöjjenek, hanem, hogy boldoguljanak. A falu lakossága megállíthatatlanul fogy. A két háború között négyszázötvenen, a hatvanas években háromszázan laktak itt, most 178-an vagyunk. Érthető: a közelben alig van munkahely, ezért a fiatalok közül az marad, akinek
nincs semmi terve, elképzelése, ambíciója.

Amúgy – a faluját tíz éve irányító, s korábban inszeminátorként dolgozó – Burai azt mondja: Vejti jobb helyzetben van, mint az ormánsági települések többsége. Itt az aktív korúak kétharmada dolgozik. Heten a pécsi elektronikai gyárban, az Elcoteqben, nyolcan más cégekhez ingáznak, tíz rokkant embert egy helyi csomagolóüzem foglalkoztat, négy család a földből él. Az önkormányzat öt embert alkalmaz, s ha van közmunka, akkor tízet.

– Régen nem voltak közmunkások, mégis rend volt a faluban – ezt már Vejti
legidősebb gazdája, a 82 éves Tótfalusi Sándor mondja.

A Tótfalusi család ősei a tizenkilencedik században telepedtek meg Vejtiben. A famíliának a föld biztosított megélhetést. Az apáról fiúra szálló agrárleckék egyszerűek voltak. A portája előtti padon sütkérező Tótfalusi Sándor felidéz ezekből kettőt:

– Apám arra tanított, hogy egy hold föld eltart egy hatmázsás állatot. Szürke marháink voltak, a kereskedők megvették tőlünk, és elhajtották Bécsbe. Gyerekként legeltettem a marhákat, nagyapám azzal engedett el: „Ha ződet szarnak, hazajöhettek, mert jóllaktak”.

A férfi később arról meditál, hogy régen a jószágtartás haszna a parasztoknál maradt:

– A háború előtt a hentesek 80-82 fillérért vettek át egy kiló élőhúst, és egy pengőért adták el a hús, pengő húszért a zsír kilóját. Mégis megéltek a hentesek. Ma háromszor-négyszer annyi a bolti hús ára, mint amennyit fizetnek az élő állatért.

Mindamellett Tótfalusi Sándor gyerekei és unokái ma is gazdálkodnak. A családi birtokról a héten 13 bikát vittek a vágóhídra. Az idős gazda az üzletről csak annyit árul el, hogy megéri.

– Nem éri meg legálisan dolgozni – állítja harsogó hangon egy 47 éves, tagbaszakadt férfi a vejti kocsmában, miközben sört tölt a kriglijébe.

Meleg este van, a sört meg a bort a csapos hölgy bolti áron kínálja, ennek ellenére csak négyen ücsörögnek az egykori ÁFÉSZ-kocsmában, ahol akár ötvenen is elférnének.

– Én már 16 évesen a téeszben szántottam, vetettem, arattam – folytatja gondolatát a söröző férfi. – Aztán a téesz feloszlott, elmentem fakitermelőnek az erdészethez. Ott egyszer szóltak, hogy csak vállalkozóként dolgozhatok nekik. Attól fogva fizettem az adót, a tébét, a nyugdíjat, a könyvelőt, a kamarát, a súlyadót, a benzint, a gázolajat, az anyámkínját, és kevesebb maradt, mint a minimálbér. Ráadásul állandóan büntettek. Jött a munkavédelmis, és kérdezte, miért nincs a fülemen tok? Most vettem le. Ötezer forint. Miért lötyög a fejsze? Mindjárt megékelem. Hatezer. Emelési napló? Itt van. Hiányos, tízezer. De hát mit kell annyit izélni? Az erdőben semmi se tökéletes! Visszaadtam a vállalkozóit, azóta feketén dolgozom. Ha jön az ellenőr, telefonálnak, én meg elhúzok. Így megvan a pénzem is.

 Mosolyog, de aztán elkomorodik:

– A baj csak az, hogy meghalt a feleségem. Összejött neki minden: cukor, vese, szív, keringés.

Csend szakad ránk. Gombafrizurás, bajszos férfi veszi át a szót:

– Nekem sincs bejelentetett munkám. Csak feketén kaptam állást egy fűrészüzemben. 48 éves vagyok, örülök, hogy valaki felvesz. Nyugdíjat nem fizetek. Minek? Úgy se érem meg. Az apám 45 évig fizette. Mire ment vele? Hatvanegy évesen meghalt.

Amikor a két feketemunkást arról faggatom, tudnának-e másutt élni, mint Vejtiben, mindketten tiltakoznak.

– Soha! – rázza fejét a bajszos. – Itt születtem, itt is akarok meghalni.
– Még két napig se tudnék elmenni Vejtiből – állítja magáról Temesi Valér, aki portája udvarán két barátjával egy vadles összeszegelésén fáradozik.

A 36 éves, nős, két gyermeket nevelő férfit nem titkolja, hogy ő is rászorult már feketemunkára. Temesi állatgondozóként dolgozott a téesznél, majd öt évig munkanélküli volt. Közben azért megpróbálkozott dinnyetermeléssel. Két évig jól ment, a harmadikban már nem. Azután felépített az udvaron egy 150 hízót befogadó ólat, és a komájával sertést tartott. Öt év után ez is befuccsolt. A férfi most falugondnokként keresi a kenyerét. Van hat hektár földje, az ott megtermelt gabona évi százezer forint hasznot hoz, és marad még annyi szem, ami elég 67 hízó és félszáz tyúk etetésére.

– Nem érdekel a pénz, nekem fontosabb az a nyugalom, amit csak itt kaphatok meg – hirdeti elégedetten a jó felépítésű, hibátlan fogsorú férfi. – Nem kell kapkodnom, a ház körüli munka nem szalad el. Járok pecázni és vadászni, elvagyok a családommal és a barátaimmal. Mi kell még?

A két vadlest szegelő cimbora bólogat. Mindkettőjüknek jutott elég a bajból. Egyikük, Fenyősi István nevelőintézetben nőtt fel. Ugyanerre a sorsra jutott mind a kilenc testvére.

– Anyám életművész volt – ironizál a 40 éves férfi. – Megszült minket, de percig sem törődött velünk. Apám se volt alkalmas gyereknevelésre.

A testes férfi hangjában, gesztusaiban nincs feszültség, neheztelés. Ő is úgy érzi, hogy szerencsésen élte túl az intézetet. Fenyősi nős, két lányról gondoskodik, családját fakitermelő vállalkozásból tartja el. Amikor megjegyzem, hogy van, aki szerint ez a vállalkozás csak feketén éri meg, legyint:

– Nekem legálisan is megéri.

A vadlest szegelő csapat harmadik tagja, Tóth István tavaly költözött Vejtire a feleségével. A faluban csak Kalácsnak becézett, 42 éves férfi, korábban kőművesként, majd fűrészüzemben dolgozott. 2001-ben védőrács nélküli gépével levágta a jobb kezének mind az öt ujját. Ezt követően Pécsett építőipari vállalkozást alapított, de pár év után belefáradt, ezért eladta cégét és pécsi lakását, majd megvette a Temesiékkel szomszédos portát.

– Évek óta a hétvégeken idejártam pecázni, meg vadászni. Feleségemmel Valéréknál aludtunk, itt mindig jól éreztük magunkat, és rájöttünk, hogy nem akarunk panelban megöregedni – indokolja Kalács a költözést.

A trió mindhárom tagja elképzelhetetlennek tartja, hogy Vejtit elhagyja. Ebben szerepet játszik az is, hogy naponta együtt vannak, mindenben számíthatnak egymásra.

Járom Vejti két utcáját, és sorra kérdezem a helybélieket, hogy miért jó ebben a világvégi falucskában.

– Nem jó, de nincs hová mennem – sóhajt egy fiatalasszony.

– Itt élt minden ősöm – hallom egy bottal járó, idős asszonytól. – Az egyik felmenőmnek a neve olvasható az első világháborús emlékoszlopon.

Vannak, akik szerint azért jó Vejtiben lakni, mert itt mindig történik valami humoros. Tizenkét éve például felállványozták a református templom huszonöt méter magas tornyát, amikor szólt valaki az ácsoknak, hogy nem ezt, hanem a katolikus templomot kell tatarozni. Az állványozók még csak káromkodni se mertek: bontottak. A református templom megrokkant tetejű, málló falu épülete viszont azóta is vár a felújításra.

Rencsevics István maradna is, menne is. A 28 éves férfi a háza előtti rozoga padon ülve morfondírozik:

– El kéne mennem, de ideköt minden. A barátaim, a gyerekkorom. Szép gyerekkorom volt. Fociztunk, mentünk a Drávára, fürödtünk, pecáztunk, az erdőben gallyakból házat építettünk. Jó csapat volt, vigyáztunk egymásra.

István nyolc éve beleszeretett egy lúzsoki lányba. Összeköltöztek, fiuk született. Két éve a barátnője elhagyta őt egy másik férfiért. István visszatért a szülői házba, ahol bátyjával kettesben lakik. Azt mondja, nincsenek jóban, semmilyen viszonyban sincsenek. István négy éven át az Elcoteqben szalagmunkás volt. Tavalyelőtt felmondott, mert egy kőműves vállalkozó 30 ezerrel több fizetésért elcsalta. A kőműves két hét múlva beadta az ipart, István állástalan lett. Azóta állandó alkalmazást nem talál, segélyből, napszámból él. Ebédre a szomszédban lakó nagyanyja hívja meg. Naponta elbiciklizik Lúzsokra, hogy lássa a fiát.

– El kéne mennem – ismételgeti. – De hová menjek? Se pénzem, se szakmám. Hagyjam itt a fiamat, a falumat?

Hátramegy az udvarba a galambjaihoz. Tizenöt éve tart galambokat. Tizenkét postagalambja van. A drótkerítéses röptetőből még soha sem engedte ki őket. Fél, hogy nem találnak vissza.