Kati meglepődött. Kicsit arrébb tolta a babakocsit, hogy jobban hozzáférjen a zárhoz, és amíg a kulcsot kereste a hátizsákban, a fiú arcát vizslatta. Nem látott rajta semmi különöset, legföljebb annyit, hogy a máskor oly ellenségesen villogó tekintetek most valósággal ragyogtak, a mosoly pedig teljesen kisimította a különben nem is olyan csúnya arcot. Sőt - állapította meg magában Kati, miközben elfordította a zárat - egész helyes srác lenne. Lehet, hogy nem is volna vele semmi baj. Talán már nem is lesz.

Mégis megrettent, ahogy a fiú megsimította a bal karját. Észre sem vette, hogy míg ő azzal bajlódott, hogy a babakocsit átpréselje a szűk ajtón és a magas küszöbön, a fiú egész közel ment hozzá. Mint akit áramütés ért, összerezzent, a babakocsit beljebb lökte az előszobába, és minden eshetőségre készen szembefordult a fiúval.

- Nem érdekel? - kérdezte amaz, és Kati orra alá dugott egy karórát. - Olcsón adnám.

Kati épphogy egy pillantást vetett rá, aztán megrázta a fejét: - Köszi, nem - azzal gyorsan becsukta az ajtót. Csak ekkor vette észre, hogy milyen sebesen ver a szíve.

Még egy nap se telt el azóta, hogy a férje átment a szomszédba. Ezúttal nem a fiúval akart beszélni, azzal már beszélt eleget, rendre meg is ígért mindent, mégse változott semmi. Az anyját is elkapta egyszer, hetekkel vagy talán hónapokkal ezelőtt, a nő szabadkozott, bocsánatot kért, és azt mondta, hogy beszél a fiával. A dörömbölés mégse maradt abba. Ha Katiék megnyitották a konyhában a vízcsapot vagy nekiláttak elpakolni az elmosott edényeket, a fiú úgy püfölte a falat, hogy remegett a konyhaszekrény. Az is megtörtént, hogy leesett és összetört egy-két pohár. Aztán amikor becsöngettek a szomszédba, a fiú vagy nem nyitott ajtót, vagy tagadta a dörömbölést. Ráadásul egész nap otthon volt. Kati már ott tartott, hogy félt elmosni egy edényt, kiklopfolni a húst, mivel menetrendszerűen következett a püfölés: remegett a fal, a konyhaszekrény, csörögtek a tányérok.

Az előző este akkor telt be a pohár, amikor Kati elmesélte a férjének az aznapi szóváltásukat a folyosón. Miután megint leesett egy bögre, dühében becsöngetett hozzá, mire a fiú nekirontott, fenyegetőzött, és nagyon agresszívan viselkedett. Kati attól tartott, hogy ha nem menekül be idejében a lakásba, megveri. A férje ekkor átment a szomszédba. Az anyával beszélt, aki ígéretet tett arra, hogy most már tényleg csinál valamit, de értsék meg, sokszor ő is tehetetlen.

- A kábítószer miatt van az egész - mondta hirtelen, és elfordította a fejét. - Amikor beszedi azokat a dolgokat, nem tud magáról. Akkor csinálja ezeket. Pedig igazából kedves, szelíd fiú. Ő se tehet róla... - Sírni kezdett. Aztán a könnyek között megígérte, hogy szerez embereket és átrendezteti a szobát. Hogy az ágy ne a fal mellett legyen. De hát a panel olyan vékony, ráadásul a legkisebb zajt is fölerősíti, ő pedig egyedül van, sokat dolgozik, nem tud résen lenni mindig.

Két nappal azután, hogy az órát kínálta eladásra a folyosón, a fiú levetette magát a tizedikről. Katinak ekkor, túl azon, hogy egyszeriben megsajnálta, rossz érzései támadtak. A férje vigasztalta, hogy de hiszen féltek tőle, féltették a babát, meg a saját biztonságukat is, ám Katit furdalta a lelkiismeret.

Az anyát egy darabig nem lehetett látni. Aztán egyszer csak összefutottak a liftben, és egy bulvárlapot dugott Kati orra alá. Az volt benne, hogy egy rockzenész drogos állapotban leesett egy fáról, és később azt nyilatkozta, hogy nem vette észre, hogy vége van az ágnak, ő ott lépcsőket látott az ég felé.

- Az én fiam se akart meghalni - mondta a nő. - Egész biztosan nem. Csak föl akart lépni arra a lépcsőre. - Elmosolyodott. Ugyanolyan volt a mosolya, mint a fiáé.