Azon az éjszakán közel háromezer embert gyilkoltak meg a nácik - a megszállt Európa országaiból összeszedett több mint huszonkétezer fogolyból a még életben lévőket. A lágerből jól láthatók voltak a gázkamrák, a krematóriumok. Az áldozatok pontosan tudták, mi vár rájuk. Tehát védekeztek. Mindennel, ami a kezük ügyébe került. Ahogy az első kísérletnél, május 16-án is. De ez már másodszorra nem sikerülhetett. Gyilkosaik most alaposan felkészültek. Elfojtották ellenállásukat.

Auschwitz nem az egyetlen helyszíne volt a tömeges gyilkosságoknak. A nácik Kulmhofban ötezer romát gyilkoltak meg 1941-ben gázautókkal; a horvát usztasák Jaszenovácon 1941-ben baltákkal gyilkolták romák ezreit. A megszállt ukrajnai és oroszországi területeken az Einsantzgruppék halálcsapatai lőttek tízezreket tömegsírokba: zsidók, szovjet hadifoglyok mellett romákat is. Tetteik hírhedt helyszínei: a Kijev melletti Babij Jar, Riga, Kercs, Kamenyec-Podolszk és még sok-sok település.

A náci lágerbirodalom halálra dolgoztatással, éheztetéssel gyilkoló nagyüzemeiben: Rawensbrückben, Natzweilerben, Sachsenhausenben, Flossenburgban, Buchenwaldban, Dachauban, Bergen-Belsenben, Oranienburgban, Neuengamméban és több száz melléktáborban sok tízezer roma vált mártírrá, hasonlóan a lengyelországi halálgyárak, Maidanek, Auschwitz, Birkenau, Kulmhof, Treblinka gázzal megölt áldozataihoz.

A cigány áldozatok pontos számát máig nem ismerjük. Történészek általában félmillióra becsülik. Megölték a németországi, ausztriai, lengyelországi, lettországi, észtországi, horvátországi, litvániai romák közel 90 százalékát, hasonlóan az ottani zsidók veszteségi arányaihoz.

A magyar romák sorsa. A magyarországi romák közül először az újonnan visszacsatolt területeken, a Kárpátalján és a Délvidéken élők váltak a holokauszt áldozatává, még 1941-ben. A magyar állam az "érvényes magyar okmányokkal nem rendelkezőnek minősített" (ugyan ki rendelkezett ott 22 év csehszlovák uralom után ilyennel?) romákat "megbízhatatlan idegenként" áttette az ukrán határon - sokan közülük a kamenyec-podolszki és más tömegsírokban végezték.

1941-ben Nagyszalontán, majd Szatmárnémetiben zárták a helyi magyar hatóságok gettókba a cigányokat, éheztetve, kényszermunkára hajtva őket. 1943-tól a romák tömegeit családostul, a gyermekekkel együtt hajtották katonai őrizettel mezőgazdasági kényszermunkára állami és magánnagybirtokokra.

A német megszállás után, rögvest a zsidók elhurcolását követően, az ország sok megyéjében: Baranyában, Somogyban, Szabolcsban, Nógrádban, Pest megyében, Szolnokban, Hajdúban, Szatmárban, Zemplénben, Ugocsában zárták gettóba a romákat. Néhol csak a férfiakat, néhol a családokat. A keleti megyék és Észak-Erdély roma gettóiból a munkaképes férfiak jelentős részét a Kárpátokba, az Árpád-vonal erődítési munkálataira hurcolták katonai építő- és fakitermelő munkatáborokba Gyergyótölgyesre, Ojtozra, Rahóra, a Tatár-hágóhoz stb. A front közeledtével a romák telepeit, lakóhelyeit lezárták, az ott lakók neveit az ajtókra szegezték, felkészültek a romák internálására.

Az 1944. augusztus 23-i rendelet alapján felállították a cigány munkaszolgálatos századokat, ahol a "nemzethű keret" felügyelete alatt kínozták, véreztették ki a "lapátos katonákat".

1944 októberének első napjaiban, a szovjet támadást követő ellenlökés után került sor a tábori csendőrség első romatömeggyilkosságaira Nagyszalontán, Dobozon, Pocsajban.

A nyilas-hatalomátvétel után október végétől a Záhony-Mohács vonaltól nyugatra lévő területeken megindult a romák szervezett összegyűjtése a komáromi Csillagerőd katonai internáló táborba, ahonnét általában szombatonként indultak a vasúti szerelvények a németországi koncentrációs táborok felé: Dachauba, Rawensbrückbe, Mauthausenbe, Buchenwaldba, Bergen-Belsenbe, Saxenhausenbe, Natzweilerbe és melléktáboraikba.

Több településen, Várpalotán, Szabadbattyánban, Szolgaegyházán, Lajoskomáromban, Lengyelben helyben végezték ki a romákat a nyilas katonai hatóságok. (Nagy részük azóta is jeltelen tömegsírokban emléktelenül nyugszik. A honvédség kegyeleti hatósága elutasította a sorsukkal való törődést, hiszen csak a tettesek tartoztak ügykörükbe, áldozataik nem.)

A magyarországi roma halálos áldozatok számáról a mai napig nem rendelkezünk pontos adatokkal. Számukat - becslés alapján - ötezer és húszezer közé tehetjük. A holokauszt magyarországi roma üldözöttjeinek: a gettózás, kényszermunka, katonai munkaszolgálat, elhurcoltatások, internálás, kínzások érintettjeinek, áldozatainak, száma 60-70 ezer főre, a korabeli roma lakosság egyharmadára tehető a jelenlegi kutatási adatok alapján.

A közös múlt. Magyarországon több mint 600 éve élnek cigányok. Azóta közös a sorsunk. Együtt küzdöttünk és szenvedtünk töröktől és labanctól, háborúktól és járványoktól, árvizektől és gazdasági válságtól. Együtt építettük - ismétlődően - újjá a településeket, az országot. Gyakran romák készítette vályogból, vert falakból, az általuk égetett téglákból, bányászott kövekből, általuk készített fémszerszámokkal vagy általuk is gyártott és szerelt betonelemekből.

A romákkal közös keresztény hit, az általuk is beszélt - és így közös - magyar nyelv, közös zenei hagyomány is összekapcsolja kultúránkat, és persze még a többi rengeteg közös érték, hasonlóság a mindennapi életben is minket gazdagít, mint ahogy a sajátosságok és különbözőségek többsége is.

A cigányság évszázadokig, fontos mesterségei alapján kiváltságos csoport volt. Mária Terézia császárnő rendeleteivel került alávetett zsellérsorsba. A rendeletek "újmagyarokként", roma mivoltuk vállalását is tiltották, büntették.

Így váltak kollektívan megvetett, lesajnált csoporttá a falusi környezet számára. Az életben maradást az uradalmi cselédmunka, a régi mesterségek maradékai és az új helyzethez való családi, egyéni szintű alkalmazkodás jelentette. Szinte minden roma család kialakított alá-fölérendeltségen alapuló munkakapcsolatot módosabb paraszt családokkal. A munkacsúcsok idején jó szolgálatot tevők aztán a tavaszi éhezések idején számíthattak a "komák kisegítésére".

A romák vándorló iparos, szolgáltató hagyományaiban nem jelenhetett meg a tartalékolás, vagyongyűjtés, hiszen a vándorok a bizonytalan utakon mindig ki voltak téve az erősebb helyi hatalmasok rabló irigységének. Később sem nagyon nyílott mód a vagyonszerzésre.

A kiszolgáltatottság elől menekülni kívánó, elűzött vagy más országokból ide érkező, úton lévő roma családok ellen a hatóságok folyamatosan és fokozott erővel, kényszerrel harcoltak. Börtönnel, veréssel, később internálással, megalázással, tömeges razziákkal, szerény javaik, gyermekeik, állataik elkobzásával, teljes jogfosztással. Ez bármikor kiterjedhetett a letelepült putrilakó romákra is - tehát a hazai romák többségére -, hiszen a hatóság belátása szerint ítélhette őket ideiglenesen letelepült veszélyes "vándorcigányoknak" a legkisebb konfliktus vagy erődemonstrációs igény esetén.

A nácizmus ideje. Amikor a náci birodalom megerősödött és eszmei hatása Magyarországot is elérte, a hazai romák esetében nem volt szükség az emancipációnak törvények és erőszak útján való "visszafordítására", hiszen az be sem következett, szemben a zsidókkal, akiknél jogfosztó törvények, rendeletek garmadáját hozták.

A romák jog nélküli léte nyilvánvaló volt. Demonstrálásához elég volt egy 1916-os vándorcigány-ellenes rendelet, a rendszeres cigányrazziák és internálás lehetősége, valamint a kollektív megbízhatatlanságukat kinyilvánító, 1938-as csendőrségi nyomozati utasítás. A többi már alacsony szinten vagy szóban történt. Az országból való eltávolítás, a gettózás, a kényszermunka, az internálás, a tömeggyilkosságok, a németországi láger mind "járt" a (faji alapon) megbízhatatlanoknak.

Sajátosságot jelentett viszont a szabályok értelmezésének tág lehetősége. A precíz jogszabályi utasítások hiánya számos kibúvót, félreértelmezést is lehetővé tett a végrehajtó hivataloknak, hatóságoknak. Itt kevesebb szerepet játszott a "fő fronton", a zsidók esetében működő német felsőbb szervezés.

A helyi tradicionális kapcsolatok, az emberi szolidaritás hálói, a helyi munkaerőigények, az idő előrehaladtával pedig a közigazgatás szétzilálódása, a kapkodás, a szovjet csapatok közeledtével a megtorlástól való félelem egyaránt közrejátszott abban, hogy Magyarországon a nyilasoknak és a náciknak csak viszonylag kis részben sikerült végrehajtaniuk a romák kiirtására irányuló szándékukat.

Magyarázat lehet az is, hogy a romák szegények voltak, nem volt vonzó a kirablásuk. Szintén a kor hazai romapolitikai sajátossága volt a korábbi feudális, rendi meghatározottságú felsőbbrendűség-tudat nagyobb hatása a náci fajvédelmi eszméknél. Akkor többen inkább alárendelt, de mégiscsak "hozzánk tartozó" csoportként kezelték a cigányságot, s kevésbé megtűrt, veszélyes idegenként, ellenségként.

A kísértet. Ez a két szemléletmód korántsem ért véget a nácizmus bukásával, mint ahogy a romák jogfosztása is tovább élt a hatvanas évekig szinte háborítatlanul. A változás a romák tömegeinek első generációs ipari és mezőgazdasági munkássá válásával, a téeszesítéssel következett be. Jelentős paraszti tömegek osztoztak ugyanilyen sorsban, közös munkásszállási és "fekete vonatos" létben. A romákban ez elültette a jogegyenlőség lehetőségét, de a környezet felsőbbségtudatán ez alig változtatott, félig-meddig meggátolva, búvópatakként rejtőzött vagy előtört.

A rendszerváltás szabadsága, illetve az azt kísérő gazdasági válság és szerkezetváltás azonban élesebben napfényre hozta. A rasszista ideológia újjáéledéséről, a közbeszéd érzéketlenségéről, és a cigányellenesség felerősödéséről beszélhetünk. Eufemisztikusan előítéleteknek nevezzük a jelenséget. A társadalmi szembenézés, a kisebbség elnyomásának, és annak gyilkos következményeinek közös átgondolása, a túllépést lehetővé tevő számvetés, megkövetés jórészt elmaradt.

A hatvanas évek végétől megindult a hazai romák öntudatosodási, emancipációs mozgalma. Ennek célkitűzéseit, a romák jogegyenlőségének kívánalmát elfogadták és átvették a cigányok tömegei, magukat egyenrangú, egyenjogú nemzetiségi kisebbségnek tekintve. Ezzel az addig nyelvileg, kulturálisan, törzsi és életformacsoportok szerint különböző közösségekben megindult az egységesülés, és a közös öntudatra ébredés. Jogegyenlőségüket az alkotmány és a nemzetközi jog is deklarálja, de ünnepélyes kívánalmakkal aligha lehet felszámolni a diszkriminációt. És nem lehet túljutni a társadalmat átitató hagyományos felsőbbrendűségi, rasszista beidegződéseken. Főleg akkor nem, ha a romákat újból tömeges munkanélküliség sújtja, túlnyomó többségük létbizonytalanságban él.

A hazai cigányság kettős identitású kisebbség. Egyaránt vallja magyarságát és cigányságát. E két identitás ellenséges szembeállítása a magyarság és a cigányság, közös társadalmunk békés jövője elleni legnagyobb merénylet.

Az újnáci csoportok, erőszakszervezetek gyűlölködésükkel, rasszista demonstrációikkal ezt a bűnt követik el köztársaságunk ellen a szemünk előtt. Már nem először. És ismerhetjük a következményeket is. A nemzetiségi gyűlölködés, szűkkeblűség és türelmetlenség ágyazott meg Trianonnak. A magyar és náci rasszista politika okozta az ország iszonyú vérveszteségét, lerombolását, vezetett el a nyilasrémuralomhoz.