Az érdektelenebb köztéri szobor tipikusan arra való, hogy a szerelmesek és a turisták le tudjanak ülni a talapzatára, és általában egy elfeledett nagy ember (vagy nagy dolog) emlékezetére készült (a nagy embert vagy dolgot ettől csak még jobban elfelejtik). A politikai közösségből érzelmeket kiváltó emlékművek ezzel szemben többnyire a közös történelemről szólnak, és mivel a közös történelmet mindenki máshogy élte meg és másként érti, ezért végtelen vitákat váltanak ki. Nem csak nálunk: az Egyesült Államokban is óriási viharokat kavart a második világháború áldozatainak emlékműterve például, hogy a Ground Zero emlékművéről ne is beszéljünk.

Ha az emlék fájó, akkor mindenki magáénak érzi, és a saját szimbólumait szeretné látni a megemlékezés színhelyén. A nyilasszimpatizánsok a turult, a zsidók a Dávid-csillagot, a kommunisták a vörös csillagot. (Ironikusan kérdem: Önök szerint van másfajta ember is? Mert ha van, a magyar médiából erről nem értesülhetünk.) A feketék egy feketét, a nők egy nőt, a fiatalok fiatalt, az öregek öreget akarnak látni. Mindeddig minden normális, minden a legnagyobb rendben.

Ami a leghatározottabban nincs rendben, az a múlt pártpolitikai gyarmatosítása és a jogállam beáldozása egy újabb jó kis csetepaté oltárán. Hadd legyen még roszszabb azoknak, akik már úgyis szenvednek az országtól! Civilizáltabb országokban ugyanis az emlékezés a családok dolga. Elvégre magyar családok családtagjai haltak meg a szövetséges hatalmak bombázásai idején, vagy éppen egy német golyótól, az ő kedveseiket verték vagy (jobb esetben) lőtték agyon a nyilasok, az ő anyjukat/lányukat erőszakolta meg a szovjet katona. Az emlékezés a kisközösség dolga, és a kisközösségnek van joga ítélkeznie arról, hogy mi az elfogadható emlékezési forma.

Minden bizonnyal sokan vannak Budapest XII. kerületében, akiknek semmi bajuk a turulmadárral, és sokan vannak, akiknek bajuk van vele - nem tudok róla, hogy őket bárki megkérdezte volna. Egy amerikai vagy német emlékmű felállítása esetén elképzelhetetlen, hogy a civil társadalmat kihagyják a tervezésből, de ha mégis megesik, hogy civilek csoportjainak nem tetszik egy emlékmű, állítanak mellé még egyet, vagy létrehozzák a saját megemlékezési formáikat, ahogy ez - leghíresebb formájában - a washingtoni vietnami emlékmű esetében történt. Az emlékműpályázatot civil szervezetek és állami szervek közösen írták ki, közösen gyűjtöttek rá pénzt, és meg tudtak állapodni, kik és milyen kritérium alapján bírálják majd el a pályázatot. Aztán a közösség az emlékezés gesztusaival tovább gazdagítja a szobrot. A vietnami emlékműhöz például - amely egy absztrakt, land-art-szerű meditatív fal - amerikaiak sokasága zarándokol el évente, és "üzenetet hagynak" ott meghalt szeretteiknek. Az üzenetek sokasága - tárgyak, levelek - ma már külön múzeumban látható.

A magyar emlékmű-állítási kultúra nem jutott el idáig. Egy emlékmű Magyarországon reprezentációs és szereplési lehetőség a polgármesternek vagy a politikai vezetőnek, így aztán Magyarországon az első világháborús emlékművek óta (amelyeket a falvak, kisvárosok nagy erőfeszítéssel maguk állítottak) nem sok értelmes, elfogadható, erkölcsileg feddhetetlen emlékmű készült. Az emlékművek többsége a politikai osztály önfényezése, és örök feledésre, pontosabban szerelmesek és turisták általi újrahasznosításra van ítélve, nagyon helyesen.

A turulszobor körüli botrány nem lenne botrány, ha két politikai pólus nem gondolta volna alkalmasnak a szobrot arra, hogy legelszántabb híveinek harci kedvét felszítsa. Aki harcban utazik, az ritkán kultúrember, így aztán a XII. kerület fideszes vezetése most meglepetéssel veheti észre, micsoda horda élén viszi a zászlót (vagyis a turult), a főváros pedig nem tudni, kiknek a nevében hadakozik, bár legalább a jogot a maga oldalán tudhatja.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindegy, van-e turul vagy nincsen. Engem nem zavar a turul, de engem a Marx-szobor se zavart. Sőt büszkén mondhatom, hogy annak idején jelen voltam a "Szabadítsuk ki Osztapenkót!" mozgalom megindításánál, amelyet fiatal barátaim azért indítottak, mert abszurditásnak tartották, hogy egy jó tájékozódási és találkozási pontként szolgáló köztéri valamit letöröljenek a térképről, pusztán azért, mert egy hazánkban hosszan tartózkodó idegen hatalomra emlékeztetett némelyeket. Hazánkban számos idegen hatalom tartózkodott hosszan az elmúlt évszázadokban, és ha nem gondoljuk, hogy a történelemkönyvekből ki kell törölni a nyomukat (sőt ellenkezőleg, azt gondoljuk, minden magyar gyereknek tudnia kell, mennyi elnyomástól szenvedtek őseink), akkor miért irtanánk ki a rájuk emlékeztető elemeket a köztérből?

Persze Osztapenko és a turul nem egészen azonos kategória. A turul, ha ma állítják, mai üzenet, és akik nehezményezik, minden bizonnyal, és joggal, ezt nehezményezik. Hogy a turulmadár üzenet lehet ma, ez az egész nyomorúságos magyar rendszerváltás egyik legszomorúbb ténye. Mert a turulmadár a nyilasoktól és egyéb szélsőjobbos szervezetektől szenvedőknek azt üzeni: ti nem számítotok. Számomra elképzelhetetlen és elfogadhatatlan olyan demokratikus politikai közösség, amelyben a politikai képviselők időről időre szükségesnek látják figyelmeztetni a közösség egyes csoportjait arra, hogy ők nem számítanak. Ez, kérem, sztalinista tempó, ez náci tempó: akkoriban volt szokás egyeseket illegitimnek, érdektelennek, létszámon felülinek nyilvánítani. Ezért is csodálkozom, hogy a kitűnő Ablonczy Bálint a Heti Válaszban úgy véli, hogy a "balliberális gerillák és politikusok" most igazán tehetnének egy gesztust, és hagyhatnák a turult békében. A "balliberális gerilláknak és politikusoknak" ugyanis éppúgy semmi joguk arra, hogy döntést hozzanak arról, mi fáj és mi nem fáj a XII. kerületieknek (vagy az arra járó budapestieknek, általában a politikai közösség tagjainak), ahogy Ablonczy Bálint sem ítélkezhet erről. Mindenki csak a maga nevében lehet nagyvonalú - mások fájdalmát azzal elintézni, hogy legyenek nagyvonalúak, érzéketlen és ostoba dolog.

Ha valódi embereknek valódi lelki gyötrelmet okoz, hogy egy turul áll a kapujuk előtt, ezt az általuk választott, az ő pénzükből fizetett képviselőnek (polgármesternek) méltányolnia kell, mielőtt úgyszintén az ő pénzükből állíttat a maga kisszerű dicsősége érdekében egy bronz- és betonmonstrumot. Még az sem igen ítélkezhet ilyen esetben, akinek (mint jómagamnak) másodgenerációsként van oka kifogásolni a turulok elszaporodását. Mindenkinek az fáj, ami fáj, és mindenki fájdalmát tisztelni kell. El sem kezdtük még tanulni, kinek mi fáj, kinek a családja hogyan sérült a magyar történelemben, és máris turuloknál és masírozó tüntetőknél tartunk. Hogy ide juthatott a dolog, az a politikai osztály felelőssége.

Nem a turul az ijesztő, az az ijesztő, hogy a turulvita már régen nem arról szól, kinek mi fáj. Ez valójában mintha senkit nem érdekelne: politikai presztízsharc lett belőle. Ha nagyon jóindulatú akarok lenni, arról szól, hogy a jogállami eljárások ütköznek itt egy polgármester önkényével, de a kerületek és a főváros (sőt, mondjuk az M0-s esetében a községi és az országos érdek) közti harcban ez olyan gyakran előfordul, hogy nem hinném, éppen a turulszobron kell demonstrálni a jogállamiságot. Szóval lehetne "nagyvonalú" a főváros - de nem azok nevében, akiknek fáj a turul, hanem azok érdekében, akik szeretnének véget vetni a múlt kisajátításának, a polgárháborús hangulat szításának, az álkérdésekről való álpolitizálásnak, a gyerekeink megrontásának.

Arról ábrándozom, hogy a nyilasok által meghurcoltak (vagy családtagjaik) követelésére, Pokorni Zoltán teljes egyetértésével, a turulszoborra szépen ráírják majd, hogy "a háború és a magyar nyilasbandák áldozatainak, minden magyar állampolgárnak, minden üldözöttnek és szenvedőnek", esetleg állítanak még egy-két keresztet, követ, csillagot, míg mindenki úgy érzi, hogy képviselve van, és tiszteletben tartják az érzéseit. Kicsit többe kerül, de demokratikus: egy civilizált országban így csinálják. Egy civilizált országban ugyanis nem arra használják az emlékműveket, hogy megosszák, megalázzák, gyarmatosítsák a civil társadalmat. Ha majd ilyen emlékművet lát a kedves olvasó, tudja, hogy megérkeztünk a civilizációba.