Ehhez képest Amerika fővárosában él csaknem hatszázezer állampolgár, akit a kongresszusban nem képvisel szavazati joggal rendelkező törvényhozó. Szövetségi adót ellenben fizetnek, méghozzá évente fejenként majdnem 31 ezer dollárt, ami duplája a sorrendben a második Delaware-ben, triplája a New Yorkban, és több mint négyszerese a Kaliforniában vagy Texasban élők átlagos jövedelemadójának. A washingtoniak jelentős része a város által hivatalosan kiadott, a helyzet ellen éppen a XVIII. századi jelmondattal tiltakozó rendszámmal közlekedik, de a kongresszusban ülők jól tűrik a megaláztatást, mert a reformjavaslatok rendre elvéreznek.

Az amerikaiak háromnegyedének fogalma sincs róla, hogy miközben a hadsereg Irakban próbálja meg bevezetni a demokráciát, a fővárosnak helyt adó DC – District of Columbia – lakói nem szólhatnak bele a szövetségi ügyekbe. Illetve beleszólhatnak, mert Eleanor Holmes Norton révén van egy "tárgyalási jogú" képviselőjük az alsóházban, aki részt vehet a plenáris üléseken és a bizottságok munkájában, éppen csak voksa nincs, tehát jó esetben is csak a száját járathatja.

A kongresszusnak van egy bizottsága, amely felügyeletet gyakorol a városi önkormányzat felett. A lakosok 1973 óta választhatnak főpolgármestert és városi tanácsot, azelőtt bizonyos időszakoktól eltekintve még azt se. Az áldatlan helyzet azért alakult ki, mert 207 évvel ezelőtt a kongresszus az ő végtelen bölcsességében úgy döntött, egyetlen állam sem tudja biztosítani a zavartalan működéséhez szükséges nyugalmat, azt csak egy szövetségi irányítás alatt álló terület garantálja. Viszont, ha DC nem állam, akkor az itt lakókat nem illetik meg azok a jogok, amelyek csak az államokban élőkre vonatkoznak. Olyannyira nem, hogy az 1964-es elnökválasztásig még az államfő személyére se szavazhattak. Ezt a jogukat csak az alkotmány 1961-ben elfogadott, 23. kiegészítése (módosítása) hagyta jóvá.

Számos különböző javaslat született arra, hogyan lehetne megoldani a helyzetet. Egyesek szerint a legegyszerűbben úgy, hogy DC területét választójogi értelemben eredeti gazdájához, Maryland államhoz csatolják vissza. Mások úgy vélik, a legjobb az lenne, ha álammá nyilvánítanák – akkor nem csak egy vagy két képviselőt, hanem rögtön két szenátort is kapna. Azzal elvben mindenki egyetért, hogy demokrácia dolgában az Egyesült Államok fővárosában élők sem járhatnak rosszabbul, mint az irakiak vagy az afgánok.

A probléma csak az, hogy a java részben afrikai származású washingtoniak megátalkodott módon balra szavaznak, vagyis jogaik kiterjesztésével a Demokrata Párt járna jól. A republikánusok tehát mindenféle jogi csűréssel-csavarással rendre megfúrják a választójog megadását. Legutóbb még azt a kompromisszumos tervet is, hogy a DC-ben várhatóan születő demokrata párti mandátumért cserébe egy megbízhatóan jobbra húzó, gyakorlatilag színfehér államban, Utahban kompenzálnák őket egy plusz választókörzettel.

Mindez természetesen egy percig sem akadályozza a kongresszus tagjait abban, hogy naponta százszor elmondják, Amerika a világ demokráciájának letéteményese. A sajtó pedig – nagyjából az egy szem Washington Post kivételével – jobb ügyhöz méltó következetességgel hallgat az egészről. Barack Obamának lesz dolga elég. Persze, csak ha már kivonta a csapatokat Irakból.

Eleanor Holmes Norton legendás fellépéseit a szatírikus Colbert Report-ban itt nézheti meg >>