Eszmélet
A jobboldal érzéketlensége a szélsőjobb előretörésével szemben arra vezethető vissza, hogy - akárcsak a rendszerváltás idején - továbbra is csak akkor hajlandó egy antifasiszta minimumot elfogadni, ha cserébe a balliberális oldal elfogad egy antikommunista és egy “nemzeti” minimumot (amihez most már egy antimodernista minimum követelése is társul). Auschwitz után egy antifasiszta emléktábláját letakarni finoman szólva is erkölcsi és történelmi ízléstelenség, mint ahogy a Gulag-táborok után is kel lő távolságtartással kell hódolni a szovjet csapatoknak. Ami a kommunizmus és a fa sizmus, az antikommunizmus és az antifa sizmus történetét illeti, azok elválaszthatat lanok egymástól és a liberális demokrácia történetétől. Három eszmerendszer felelget egymásnak szüntelen: valamennyi azzal vá dolja a másik kettőt, hogy azok egylényegű ek. A liberálisok egyrészt a kommunizmust azonosították a sztálinizmussal (legalábbis elkerülhetetlen tendenciájában), másrészt totalitárius karakterében azonosították a fa sizmussal. A kommunisták (valójában csak a sztálinisták, de ez itt mindegy) a fasizmus ban a liberális demokráciák utolsó mentsvá rát látták a proletárforradalommal szem ben. A fasiszták a kommunistákat a felvilá gosodás, a liberalizmus radikalizáló örökö seinek tekintették, és a náci verzióban mindkettőnek “zsidó karaktert” tulajdoní tottak. A két világháború között többé-ke vésbé mindenki számára egyértelmű volt, hogy a harc a liberális rend romjain, két en gesztelhetetlen ellenfél, a kommunizmus és a fasizmus között zajlik. A kommunizmus letagadhatatlan (és egyébként a párizsi kommünnel megtalált) politikai formulája a közvetlen népuralom utópiája volt. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a kommu nizmus “szép eszme volt, csak elrontották”, hanem azt, hogy demokratikus egalitariz musában a polgári emancipatorikus eszmék jó részének átvételével egyértelműen a fa sizmus ellenpólusának és halálos ellenségé nek számított. Nem véletlen, hogy a mai új európai jobboldal az antifasiszta konszen zusnak szóló “antikommunista” hadüzene tével nem a kommunizmusnak üzent hadat, hanem a társadalmi egalitarizmusnak és a szabadságpártiságnak. A magyar jobboldal pedig ebben a tekintetben soha nem is be szélt más nyelvet, mint az európai fasizmu sét. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy az egész magyar jobboldal közös mitológiá ja 1918 és 1919, azaz a liberalizmus és a kom munizmus mintegy “lényegi” azonosítása (igény szerint antiszemitizmussal dúsítva).
1945 után egyértelmű volt: a szabadságot szerető emberek Nyugaton antifasiszták, Keleten antikommunisták. Azzal, hogy Nyugaton az új jobboldal színre lépésével az antifasiszta konszenzus látványosan vé get ért, Keleten pedig az antikommuniz musnak (kommunisták hiányában) egyre kevesebb értelme lett, a képlet alapvetően megváltozott. Berlusconi habzó szájjal le kommunistázza lényegében az összes ellen felét, a francia új jobboldali filozófusok pe dig nyugodt szívvel hirdetik, hogy a racaille gauchiste, a “balos gazember” felvilágoso dásból fakadó humanizmusa rontotta el az egész XX. századot (és persze ő felelős a mai problémákért is). Hazánkban a jobbol dal mindig is ezt mondta: a komcsik, a mo dernek és a lázadók mindent elrontottak és elrontanak, vissza kell lépni a történelem ben, a Trianon előtti Magyarországból, Szent Istvánból, az ősmagyar virtusból kell levezetni sikerességünk képletét. A jobbol dal mindig is a múlt “megoldásától” remélte a jelen problémáinak megoldását, jóllehet nyilvánvaló, hogy ezen az úton a társadalom egyetlen baját sem lehet megoldani. A jobb oldal mai viselkedésében nem az a veszé lyes, hogy nyíltan támogatja a szélsőjobbot, hogy jelképeiben, kultúrájában igen kétes szubkultúrához nyúl vissza, hanem az, hogy ezeket tekinti a jobboldal egyben tartása és erősítése eszközének.
A hazai közélet szereplőinek tisztában kell azzal lenniük, hogy amit a múlt értel mezésével tesznek, annak hosszú távú kiha tásai lehetnek. A múlt értelmezését nem le het egyszerűen identitásképző és erősítő eszköznek tekinteni. Ha generációk sora fog felnőni úgy, hogy eltelt évezredünk és a kö zelmúlt eseményei között hamis összefüg géseket vernek a fejébe (vagy semmilyene ket sem), akkor elvesszük a lehetőségüket, hogy a jelen kihívásaira és a jövő feladataira tényleges válaszokat tudjanak adni. A ma gyar jobboldal továbbra sem tudja kulturális identitását olyan emlékezettel feltölteni, mely nem a kizárásra vagy az új törzsiségre épül. Nem is emlékezni akar, hanem egy szerre magyarázatot adni Trianonra, 1944- re, 1956-ra, 1989-re, a posztmodernre, az 1968-as kultúraváltásra, a globalizációra és Esterházy Péter sikereire. Mára végképp nyilvánvalóvá vált: a magyar jobboldal kép telen eligazodni a kulturális minták és dis kurzusok sokféleségében, és bezárkózó identitását ahistorikus történelemszemlé lettel ragasztja össze. A nemzetállamok utá ni időszak kihívásaira nem kommunikáció val, hanem kinyilatkoztatással válaszol. Kul turális emlékezete vákuumba került, és legi timációvesztését a demokratikusan szerve ződő társadalmi tér ellentétes irányú átala kításával kívánja megoldani - türelmetlenül fellépve azokkal szemben, akik nem osztoz nak dühében és csapásirányában. Annyit megértettek már rég a magyar jobboldal po litikusai, kulturális elitjei és partizánbrigád jai, hogy a tét az identitás. Igen ám, csak hogy identitáskeresésükből düh és megosz tó szándék sugárzik. És ezért nem értik meg, hogy az identitáskeresés tétje a global izáció korában éppen nem az állam mérete, a tradíció továbbvitele, a bezárkózás és kire kesztés, a homogenitás és erő, a bűnbak és a démon kijelölése - hanem a társadalom fő vágyának, a szolidaritás új útjainak kitapo sása. Hiszen a globalizáció kapitalizmusá hoz való sikeres alkalmazkodás egyéni útja it megnyitja ugyan a rendszer, de az embe reket nem nyugtatja meg baloldalról sem a szociálpolitika egyelőre még ködös ígérete, sem pedig az önszerveződés avítt álforra dalmi retorikája. A jobboldal erre a szolida ritásigényre játszik rá, s ebben kezd igen csak szembekerülni egymással a hazai bal oldal és jobboldal. S ezen mit sem változtat, hogy az utóbbi években túlzottan nagy sze repet kapott neoliberális-technokrata dis kurzusból oly nagyon hiányzott még ennek a kérdésnek a felvetése is - a fasisztoid jobb oldal malmára hajtva a vizet.
A hazai jobboldal a “társadalom megvé désének” populista szólamával, az árak be fagyasztására vonatkozó javaslataival, a la kótelepek népének tett gesztusaival, a nyug díjasok melletti egyébként hiteltelen kiállá sával, néhány privatizációs kísérlet elleni ál szent fellépésével azt az érzést kelti az em berekben, hogy az ő világképe és történelmi hazugságai jelentik az esélyt a társadalmi szolidaritásra. Amíg azonban kizárásra épü lő stratégiában gondolkodunk, addig a tár sadalmi szolidaritás helyét faji és etnikai, ideológiai és kulturális, politikai és szimbo likus szolidaritás veszi át. A társadalom nagy része lassan rá fog jönni, hogy becsap ták, hisz ennek a szolidaritásnak a társadal mában magukra maradnak és másodrendű állampolgárnak minősülnek a különféle tár sadalmi patológiák elszenvedői, a diszkrimi nált cigányság, a kirekesztett-kitaszított ki sebbségek. A társadalom lassan eszmélni fog: kiknek az uszályába sodorta a hatalom arroganciája és elitizmusa. Azokat fogja előnyben részesíteni, akik képesek lesznek a szolidaritás új módjait megjeleníteni szá mára. A szociálliberális antifasizmus tragé diája, hogy nem veszi észre: a melegel lenesség, a romák elleni uszítás, a szegény ség megbélyegzése és persze a szakszerve zetek elleni offenzíva végzetesen összeér.
Az a jobboldali képviselő, akinek ma Ságvári a legnagyobb gondja, mérhetetlenül ostoba vagy gátlástalanul számító. A min denhonnan áradó szegényellenes uszítás, a nyílt rasszizmus korában elsősorban anti kommunistának lenni a valóság elkendőzé sére szolgál. Nem véletlen, hogy kik anti kommunisták ma a Hirszerzo.hu-tól a neokonzervatív MDF-ig: azok, akik a legin kább megértették, hogy mi is folyik a nyuga ti jobboldalon, és semmit sem értenek ab ból, mi történik a veszélyesen túlpörgő új kapitalizmusban. Az antifasiszta konszen zus elleni támadás részeként az antikom munizmus, a kommunizmus bűneinek (ter mészetesen mindig jogos) leleplezése nem a fasizmus valamiféle rehabilitálását szol gálja (a szó történeti értelmében természe tesen nem “fasiszta” sem Berlusconi, sem Seres László, sem az MDF), hanem a de mokratikus egalitarizmus elleni offenzívát.
Visszatérést az egyenlőtlenségek társadalmi magyarázatától a természeti vagy morális jellegű megokolásukhoz. Manapság az antikommunizmus mind Nyugaton, mind Kelet-Európában elsősor ban a szabadságretorika elleni hadüzenet. A célkeresztben nem a kommunizmus áll, ha nem “a komcsi vircsaft”, azaz a demokrati kus egalitarizmus, a kulturális-életmódbeli szabadság, az igazságosság utáni vágy, a hu manizmus. Az antifasizmus, amely kiáll a melegek mellett, de szótlanul hagyja a sze génység természeti vagy morális alapon va ló megbélyegzését, megszünteti a kis falu ban az iskolát, leszedi a síneket, majd la mentál a roma diszkrimináción - nem érde mes erre a szóra. Nem azért, mert nekünk nem tetszik, hanem mert hiteltelen. Ma még posztfasiszta-(szélső)jobboldali koalíció szerveződik a társadalmi térben, s ebben nem kis felelősségünk van nekünk is. De már nem sokáig. Most mi jövünk.
Balázs Gábor
történész
Böcskei Balázs
politológushallgató
Kiss Viktor
politológus, ideológiakutató
