Akik tudják, hogy ez a bangladesi eredetű szisztéma miben áll, nemigen kényszerülnek zálogházba. A két fogalom így nem ütközött. Akik viszont zálogházba járnak, sokkal módosabbak azoknál az immár millióknál, akiken Muhammad Junusz Grameen Bankja a távolban segít. Azok ugyanis nincstelenek. És mégis ki lehetett őket mozdítani a semmiből. Nem a saját hajukat ragadták meg, és nem is cibálta őket ki a bajból senki. Egymást fogták meg, de a hálózatot, amely erre módot adott, kívülről szervezték, indították be.

A szocialisták által elképzelt szegények bankja, aszerint, amit eddig tudhatunk róla, ennél szerényebb igénnyel tekint a világra. Pusztán csak azt akarja elérni, hogy a mélyszegénységben élők segélyei ne kerüljenek azonnal uzsorásokhoz, hogy néhány ezerforintnyi számlatartozás ne pörögjön át teljes eladósodásba.

Nem lesz egyszerű ezt megoldani. Muhammad Junusz találmányait sem merném ajánlani. Annyit értenénk belőlük ugyanis, amennyit akkor, ha elkérnénk beszélgetés közben egy bangladesi koldustól a telefonját, amit Muhammad Junusz egyik programja keretében kapott. Azt viszont tudjuk, hogy több tízezren jutottak így mobilhoz, hogy azután felajánlják szolgáltatásaikat azoknak, akik telefonáltatni akarnak. Elképzelni nem tudom, mi történik ez után, de ott ez nagyon működik. Fizetnek érte. A koldus többé nem koldus. De azt is jelzi az ügy, hogy nem vehető át a szegénységből való kisegítés egyetlen modellje sem. A szemlélet viszont igen. Annak a biztos meggyőződése, hogy nagyon kevéssel nagyon sok élni akarást lehet kiváltani.

Az eredeti szegények bankja harminc-negyvenezer forintnak megfelelő összegeket ad. Vállalkozásra. Tyúkra, szerszámra, bármire. Nem egy embernek. Ötös-tízes csoportokat hoz létre. Ebből egy-két ember kap hitelt, a többi neki segít, rá figyel. Ha az elsők visszafizették a kölcsönt, a szerepek felcserélődnek. És visszafizetik. Tehát már ennyi pénz is tud pénzt csinálni, ha aládolgoznak. És aztán mehetnek kölcsönért a többiek. A rendszer működik. A bizalom és a kontroll egyensúlyával.

A végeredmény hasonlít a tevékenységcsere mozgalmakéhoz. Az Amerikából indult modellben egy-egy önkormányzat, vagy civil szervezet egy nagyobb - általában sűrűn lakott - terület kihasználatlan munkaképességeit köti össze. Az egyik ember ki tudja festeni a másik lakását, aki ételt készíthet az ő ápolásra szoruló rokonának, aki viszont fel tudja venni a telefont valakinek egész nap. Ki-ki munkaóra-igazolást kap a többieknek tett szolgálatairól, így fizet. A maguk tudásával, de külső szervező erő segítségével jöhetnek ki a pénz nélküliség kiszolgáltatottságából. Pénz nélkül.

A logika ugyanaz: az emberek képesek arra, hogy segítsenek egymáson, de a pénz hiánya gyakran akadályozza őket ebben. Idáig el lehet jutni gondolatban. A megoldás irgalmatlanul nehéz. Nem véletlen, hogy a sikeres megfejtő Nobel-díjat kapott. A szocialisták - ahogy már sok civil szervezet is - immár eljutottak oda, hogy a feladatot megfogalmazták, és remélhetőleg oda is, ahonnan Muhammad Junusz indult: engesztelhetetlenül gyűlölte a szegénységet. És tehetségesen.