Sétálgatok a Holt-Tisza-parti hétvégi házas városrészben. Nem csak úgy céltalanul - kutyával megyek, őt járatom, közben levegőzök, szemlélődöm.
Kocsmai puli és a felfüggesztett harang
Érdekesek a kertek, érdekesek a bennük rohangáló kutyák.
Az egyik helyen például két német juhász vicsorog, a kerítés tövében vadul csattogtatják a fogukat, s amikor a póráz végén virgonckodó hét hónapos kölyökkutyám farkcsóválva menne közelebb játszani, majd széttépik a dróthálót dühükben. Ez a kert katonás: rózsák lenyesve, tuják szögletesre nyírva, a házat védő kerítés tetején kis vasháromszögek, nehogy már be merjen menni valaki, ha már a két állandóan dühös jószág nem térítette jobb belátásra. (Volt a családomban német juhász, végtelenül okos kutya, sosem ugatott meg senkit ok nélkül, leginkább csak akkor eresztette ki a hangját, ha veszélyt érzett.) Ebben a kertben embert még nem láttam, a gazda valószínűleg csak az ablakból figyeli az ebek őrjöngését, és elégedett: jól megoldotta vityillója őrzését.
Nem sokkal odébb egy hasonlóan rendes kert, benne egy fekete - de kuvaszalkatú - keverékkel. Ezen a kutyán mindig meglepődöm. Amikor a két német juhász vad ordításba kezd, ő is csatlakozik hozzájuk, nyolc házzal odébb. Mire a közelébe érünk, már hisztérikusan csahol, közben a hátán végig feláll a szőr, a farka viszont szorosan behúzva a két hátsó lába közé. Úgy ugat, hogy fel se néz, meg se moccan, a kapuhoz még véletlenül sem közelít. Annyira fél, hogy igyekszem jó nagy ívben elkerülni a kölyökkel a portát, hátha így megőriz valamit az önérzetéből, s nem iszkol el előlünk riadtan.
Aztán ott van a kocsmai puli. Egész nap ücsörög a vendégek lábánál, simogatják, becézgetik. Azért figyeli az utcát is. Ha megjelenünk, óvatosan előrébb jön, s várja: észrevette-e a másik, van-e valami dolga vele. Ha összevillan a tekintetük, jó őrző módjára a nyitott kapuig fut, ott vakkant kettőt, de már epedve várja, hogy visszahívja a gazdája, a nyugdíjas kocsmárosné, aki száz forint alatt méri a kólát, és egy felfüggesztett haranggal csilingel, ha borravalót kap valakitől. Ezen a pulin látszik, inkább elücsörög a jól ismert lábak között, semmint kölyökkutyákkal ismerkedjen.
Az alaszkai szánhúzóval eddig mindig az utcán futottunk össze - ő is sétált, pórázon, nyugodtan, méltóságteljesen. Gazdája néhány évvel ezelőtt egyedül maradt vele, mert a férje váratlanul meghalt. Gondolkodott, visszaköltözzön-e a városi lakásba: korábban télen-nyáron kint éltek a hétvégi házban, de egyedül talán kényelmesebb a komfortot választani. Aztán maradt mégis, főleg a kutya miatt. Napi sétáik már hozzátartoztak az itteni látványhoz, lehetett tudni, hogy délután négy körül feltűnik a világoskék szemű alaszkai, szép, méltóságteljes járásával, oldalán a mindig csinos, kisminkelt nyugdíjas asszonnyal.
Valamelyik nap azonban az asszony nem a kutyával, hanem egy másik nővel sétált. Hozzánk érve megálltak - kutyások nemigen hagyják egymást szó nélkül -, tutujgatták egy kicsit a kölyköt.
- Az enyém beteg lett, öreg már szegény - mondja az aszszony. Aztán meséli, hogy hosszabb sétára nem tudnak ugyan menni, de délután négykor ott szűköl az alaszkai a kapuban, s indulna a megszokott útjára. A lába azonban már nem bírja, néhány méter után fáradtan összerogy. Mégis, délutánonként ráköti a nyakörvet, kiviszi a kapu elé, s tesznek együtt egy pár lépést.
- Amíg nem kell az ölemben vinnem, mindennap kihozom, hadd nézzen körül. Ez az élete.
Sóhajt egyet, megvakarja a kölyök füle tövét.
- Na, meg egy kicsit az enyém is - teszi hozzá, aztán belekarol a barátnőjébe, és sétálnak tovább.