Arról azonban, hogy mitől várható a joguralom helyreállítása, eltérően gondolkodunk.

Bírálóm úgy véli: ha a hatályos szabályokat az állam szervei nem alkalmazzák, meg kell változtatni őket (Mire legyünk büszkék?, július 22.). S a szükséges törvények megalkotásában "az alapjogok bizonyos felfogásához való ragaszkodás akadályoz". Nem mondja ki, de sejteti, hogy "az alapjogok bizonyos felfogásán" a szólásszabadság uralkodó alkotmánybírósági doktrínáját érti. E doktrína lényege, hogy a véleménynyilvánítás nem korlátozható pusztán a tartalma alapján. Megvitatása alaposabb érvelést kívánna, mint amit Fleck futó célzásai lehetővé tesznek. Azt azonban enélkül is érzékeltetni lehet - s tán ez is előbbre visz -, hogy mi az, amit a jogalkotó az AB értelmezési gyakorlatával összhangban is megtehetne.

"A gyűlölet kultúrája ma már hatékonyabban akadályozza a vélemények kifejtését, mint bármilyen állami cenzúra", írja vitapartnerem. Nos, mások véleménynyilvánítását a gyűlölködő közlés akkor korlátozza, ha erőszakkal vagy fenyegető fellépéssel párosul. A tojásdobáló véleményt mond a melegfelvonulás résztvevőiről, de azon túl fizikai agressziót is elkövet ellenük. A mocskolódó ordítozás is véleményt fejez ki, de azon túl fenyegeti is a felvonulókat. Az ordítozó azt hozza tudomásukra, hogy kész eltiporni őket. Ha egyedül van a menettel szemben, ez akár nevetséges is lehet. Ha százakat heccel, vagy velük együtt üvölt: véresen komoly és félelemkeltő.

Sem az erőszak, sem a megfélemlítés nem védett magatartás, a jog tiltja őket. Ha céljuk az, hogy meggátolják a másik embert véleményének kinyilvánításában, akkor még a személyi szabadság megsértésének bűncselekményét is megvalósítják. S ha a támadás egy olyan csoport tagjaiba fojtja bele a szót, mely a többség előítéleteivel kénytelen küzdeni az elismertetésért, akkor ráadásul kisebbség elleni bűncselekmény is. Az ilyen tényállások pontosabb meghatározása és egyértelműbb szankcionálása elvben nem ütközne az AB domináns alkotmányolvasatába.

Vitánk azonban nem kizárólag arról szól, hogy ha szükség van az alapjogok gyakorlását szabályozó törvények módosítására, ez mi módon valósítható meg. Abban sem okvetlenül értünk egyet, hogy mi az, amin jogalkotással segíteni lehet. Kétségtelen, a szólás, gyülekezés, egyesülés szabályai körül sok a zavar, s ez részben az előírások pontatlanságának tudható be. A pontosításra szoruló szabályokon szerintem is változtatni kell, ezt vitatott cikkemben is megírtam.

A bizonytalanságnak azonban vannak más, súlyosabb okai is. Bírálóm a jobboldal meg-megújuló politikai rohamaira, a rendőrség készületlenségére, az ügyészség és a bíróság néha elfogult, máskor bátortalan magatartására utal. Az ilyen okokat is törvénymódosítással orvosolná. Ez ügyben már szkeptikus vagyok.

Többen rámutattak, hogy a hatályos Btk.-ban számos - fenyegető büntetésekkel szankcionált - tényállás található, melyek alapján ma is súlyos büntetéseket lehetne kiszabni a politikai huligánokra. Nem világos, hogy e tényállások bővítése miért motiválná a közhatalmi szerveket buzgóbb jogalkalmazásra.

Továbbá, a kormány, melynek parlamenti bázisát Fleck intenzív jogalkotásra biztatná, nemcsak törvénymódosítással hathat az állam szerveire. Cselekedhet is. Cikkemben azt állítottam, hogy a kormányt is mulasztás terheli a törvények alkalmazása terén. Példaként említettem, hogy a büszkeségnapi ellentüntetések bejelentését a hatályos jog alapján el lehetett volna utasítani. Hozzátettem, hogy ha a rendőrség ebben bizonytalan, akkor a kormány felelőssége egyértelművé tenni számára, mit vár el tőle és mit enged meg neki a törvény. Értelmeznie kell a jogot, és teljes politikai súlyával oda kell állnia jogértelmezése mögé.

Fleck két ellenérvet mozgósít megállapításaimmal szemben. Először, szerinte a cikkemben vázolt jogértelmezés "az engedélyezési jogkör visszacsempészését jelentené". A hatályos gyülekezési törvénynek úgymond "nincs olyan olvasata, amely lehetővé tenné a bűncselekmény elkövetésének, arra való felhívásnak, mások jogai és szabadsága sérelmének megítélhetőségét a bejelentéssel egyidejűleg. Hacsak a dőre bejelentő nem fedi fel előre a szándékait."

Nyilván arra gondol, hogy a rendőrség nem döntheti el megérzésekre, sejtésekre hivatkozva, hogy a készülő demonstráció nem lesz békés. Minden ésszerű kételyt kizáró bizonyossággal kell rendelkeznie arról, hogy a tüntetők jogot fognak sérteni. Ez volna a teszt, melyet az elutasítás indokainak ki kellene elégíteniük. És Fleck szerint csak egyetlen esetben elégíthetnék ki: ha a bejelentő volna olyan dőre, hogy bejelentse szándékait.

Magát a tesztet illetően egyetértünk. De abban már nem, hogy a jogsértés bekövetkeztére semmi másból ne lehetne az elvárható bizonyossággal következtetni, mint a bejelentő önleleplezéséből. Cikkem két körülmény együttállására hivatkozott: "a meleg felvonulókat már tavaly is durva támadások érték, méghozzá ugyanazokból a politikai körökből, melyek az ellentüntetéseket bejelentették", továbbá "a veszély közvetlenül összefüggött a szervezők és a résztvevők céljával: ezernyi bizonyíték volt rá, hogy 'buziverés' készülődik". Fleck csupán az első megállapításra utal, holott a második az igazán lényeges. A július 5-e előtti hetekben a sajtó tele volt az internetről átvett idézetekkel, melyek nem hagytak kétséget az ellentüntetések célja felől. E szövegekről ráadásul azonnal megállapítható, hogy ha a tüntetés helyszínén hangzanak el, akkor kimerítik a gyűlöletre uszítás büntetőjogi tényállását: felidézik az erőszak kitörésének nyilvánvaló és közvetlen veszélyét. Semmi ok nem volt annak feltételezésére, hogy ezek a szövegek a melegfelvonulás környezetében nem fognak elhangzani. Az ellentüntetések akkor is bűncselekményt valósítottak volna meg, ha isteni csoda folytán úgy alakulnak a dolgok, hogy egyetlen kő, egyetlen tojás, egyetlen Molotov-koktél nem repül el.

Ugyanígy az elvárható bizonyossággal előre látható, hogy több száz egyenruhás férfi masírozása egy etnikai konfliktusoktól szabdalt kis településen emberek jogait és szabadságát fogja sérteni. A gárdajárások is megelőzhetők volnának a hatályos törvény alapján.

Szerintem is célszerű volna, ha a gyülekezési törvény nemcsak azt mondaná ki, hogy az efféle jogsértő demonstrációk megengedhetetlenek - más törvényre hagyva az elutasítás szabályozását -, hanem maga rendelkezne a tiltásról is. Rendelkezése a tiltás feltételeit is szigorúan körülhatárolhatná. Ám a pontosítás kívánatos voltából nem következik, hogy a hatályos törvények ne adnának módot a mások jogaira támadó gyülekezés megelőzésére.

Fleck második ellenvetése úgy szól, hogy ha a rendőrség nem tesz meg mindent, azért nem a kormányt kell hibáztatni. Az állam intézményeit nem a kormány magatartása bizonytalanította el, s a kormány ráadásul nem minden hatalmi ágat tud befolyásolni. Gondoljunk bele, mi történne, ha az igazságügy-miniszter "jogi nyilatkozatokkal" sietne a bíróságok segítségére!

Én azonban nem mondtam, hogy a kormány volna az általános elbizonytalanodás fő okozója. Egy percig sem vitatnám, hogy az a bíróság, mely jobbnak látja a kordonbontó Orbánt fölmenteni, Polgárral és társaival szemben sem meri érvényesíteni a törvény szigorát. Állításom úgy szólt, hogy - helyzeténél fogva - a mindenkori kormányra hárul a legnagyobb felelősség a közállapotokért. Továbbá nem javasoltam, hogy a kormány jogi nyilatkozatokkal "segítse" a bíróságot. Arról beszéltem, hogy reagálásra tudja késztetni.

Talán hasznos lesz részletesebben kifejtenem ezt. Ha a rendőrség a kormány jogfelfogását követve elutasítja az ellentüntetéseket, a bejelentők minden bizonnyal bírósághoz fordulnak, melynek ekkor állást kell foglalnia. Ha helybenhagyja az elutasító határozatot, fontos precedens keletkezik, egy lépést tettünk a jogállam konszolidációja felé. Ha felülbírálja, a rendőrség és a kormány meghajol a döntés autoritása előtt, és bekövetkezik, ami ténylegesen bekövetkezett. A közvélemény ekkor is az atrocitások ellen fordul; lelepleződik a bíróság álláspontjának tarthatatlansága.

Így okoskodik a kormány, ha erős, és abban a biztos tudatban cselekszik, hogy vállalni tudja a nyilvános megütközést saját jogértelmezése és a bírói jogértelmezés között.

Ha azonban gyengének érzi magát, akkor úgy okoskodik, ahogy vitapartnerem. A jelen helyzetben, írja ő, "komoly veszélye van annak, hogy (a kormány fellépését -
K. J.) a hatalommal való visszaélésként értelmezik - az ellenzék politikai érdekből, a címzett pedig szervezeti önérdekből". A gyenge kormány attól fél, hogy az összeütközésből csakis ő jöhet ki rosszul, és kitér feladatának teljesítése elől, állította vitatott írásom.

Pontosabban: akkor teszi ezt, ha nem szorongatják a másik irányból is. 2006 őszén, amikor a rendőrség egyszerre bizonyult erőtlennek és erőszakoskodónak, a kormány és a kormánypártok nem vállalták a konfrontációt Gergényi kapitánnyal, s ezzel magukra húzták a jobboldal amúgy igaztalan vádját, mely szerint rendőrállamot építenek. Ma a rendőrség szakszerűbben lép föl az utcai zavargásokkal szemben, és eljárása vitán felül törvénytisztelő. Ki segített ebben: akik elutasították a jobboldal célkeresztjébe került rendőrség bírálatát, vagy akik a rendőri jogsértések kivizsgálását és a felelősök megbüntetését követelték, miközben a jobboldali hangulatkeltést is elvetették?

A rendészeti miniszter épp a Fleck által "súlyosan diszfunkcionálisnak" minősített cikkemre reagálva mondta ki először nyilvánosan, hogy igen, a mások jogait vagy szabadságát fenyegető demonstrációk nem élvezik a gyülekezési jog védelmét. Több mint fél év hallgatás után végre azt is kimondta, hogy a gárdajárásokat az állam nem tűrheti el. (Magyar Narancs, július 24.)

Így hát kritikusom helyében én nem a szabadságjogok uralkodó értelmezésével való szakításra buzdítanám a kormányoldalt - erre ott sokan maguktól is kedvet éreznek -, hanem arra, hogy tegye meg, amit a végrehajtó hatalom irányítójaként köteles megtenni.

A szerző filozófus