A kerékkötő
Az amerikai tárgyaló azonban – súlyához mérten – Kínát és Indiát kárhoztatja. Ezzel persze azt a további harminc országot is, amelyek egy tömböt alkotnak a tárgyalásokon, meg azt a még további hetvenet, akiknek érdekeit az előző csoport képviseli. A fejlettek azt szeretnék, ha globálisan le lehetne építeni az ipari termékek vámjait, valamint fel lehetne számolni a szolgáltatások előtti akadályokat. (Magyarország ebből a szempontból mintha a „fejlődők” közé tartozna.) A fejlődők pedig azt szeretnék, ha leépítenék a mezőgazdasági termékek támogatásait és vámjait. (Magyarország ebből a szempontból mintha a „fejlettek” közé tartozna.)
A kínaiak, akik az évek során nem igazán tűntek aktív tárgyalónak, most jelentősen megkavarták az állóvizet. Az történt ugyanis, hogy az egész tárgyalás-sorozat szimbólumává vált gyapot-vitában az amerikaiak elkezdtek hajlani a támogatások leépítése felé, cserében a gyapotvámok leépítését kérve. Mire a kínai főtárgyaló kinyilvánította, hogy az Egyesült Államok nincs abban a helyzetben, hogy ilyet kérjen. Szerintük ugyanis arról van szó, hogy az amerikai gyapot-támogatások deformálják a kereskedelmet, s mint ilyenek, eleve törvénytelenek. Zhang Xiangchen egyszerűen „abszurd érvelésnek” minősítette az amerikai felvetést, mondván, amíg el nem törlik a támogatásokat, nincs is miről tárgyalni. Ugyancsak ellenezte az úgynevezett szektorális egyezményeket, melyek szerint bizonyos iparágak, a textil-, a vegyipar és az autógyártás vámmentes lenne. (Annak ellenére, hogy Kína a világ legnagyobb exportőre.)
A tárgyalásokat ma mindenesetre berekesztették, de ismét nem végleg.