A tisztánlátás érdekében érdemes átgondolni, hogyan is állunk az egészségügy és a magántőke viszonyával.

A magyar egészségügy alapvető gondja az alulfinanszírozás. Szakmai szempontból a nyugat-európainál nem sokkal rosszabb színvonalú ellátást kapunk - az ottani források töredékéből. Szegény ország vagyunk, egy vékony, gazdag réteg azonban egyre inkább rühelli, hogy - szolidáris rendszer lévén - részben neki kell (az egyébként, ha nem is személyében, de rendszerszerűen általa kifosztott) szegényebbek gyógyítását finanszíroznia, s ugyanabban a lepusztult környezetben kell gyógyulnia. Szeretnének maguknak nyugati szintű ellátást, s nem érdekli őket, hogy akkor a többi szükségszerűen még rosszabb helyzetbe kerül. Ez a szándék találkozik a pénzügyi lobbicsoportok azon törekvésével, hogy rátehessék a kezüket az állami egészségbiztosításban forgó, gigantikus összegekre, s megcsapolhassák azokat.

A szolidáris rendszer megbontása nagyon erős társadalmi és politikai ellenállásba ütközött, ezért nálunk a szlovákiaihoz hasonló, az egészséges és gazdag ügyfelek kimazsolázását legegyszerűbbé tevő, párhuzamos állami és privát biztosítói rendszer - a szaktárca élénk szlovák szakértői kapcsolatai ellenére - lekerült a napirendről. Az SZDSZ a koalíciós alkufolyamat egy pontján "kompromisszumos megoldásként" még felvillantotta (akinek az állami biztonság megnyugtató, választhassa az állami rendszert), az MSZP azonban ezt a trükköt hárította. Ami maradt volna (a népszavazási fordulatig), az a biztosítók bővülő üzlete. Ez a hivatalos indoklás szerint hatékonyságot hoz a rendszerbe. Erről valós tapasztalataink persze még nem lehetnek, a rokon irányú nyugdíjreformról azonban már igen.

Aki balszerencséjére (önként vagy mert kötelezték rá) belépett a magánpénztárba, jó eséllyel kevesebb nyugdíjat fog kapni, mint aki az állami rendszerben maradt. Kormányzati szakértők hivatalos becslése százötvenezerre teszi azok számát, akik az eddigi tízéves működés után biztosan roszszabbul fognak járni. Ezek az idősebbek, akiknek lassan már fizetni kellene a nyugdíját. Kérdés, hogy a többieknek, akiknek még néhány évtizedig tovább ketyeg a magánnyugdíj-befizetésük, mitől lesz jobb. Nem kevés optimizmus kell annak feltételezéséhez, hogy az első évtized ugyan veszteséget termett, de holnaptól - ugyanazon szerkezetben - minden másképp lesz. Ádler Judit, a Gazdasági Kutatóintézet munkatársa szerint igazán azok fognak rosszul járni, akik 2013-tól mennek nyugdíjba, mivel ők már nem menekülhetnek viszsza az állami rendszerbe, s nem vehetik ki egy összegben megtakarításaikat. (Az idősebbek, akik még kivehetik, s a pénzt beteszik valami átlagos hozamot hozó megtakarításba, Ádler szerint nagyjából azt érik el, mint ha a tb kasszájában maradtak volna.) Talán nem véletlen a legismertebb gazdasági napilap minapi címválasztása: Inog a második nyugdíjpillér.

Az eddigi tapasztalatok arra utalnak, hogy a humán rendszerek esetében mégiscsak az állam a legjobb tulajdonos. Nem tökéletes, de messze jobb, mint a többi, amelyek prioritásai között nincsenek társadalompolitikai megfontolások, csakis profitelvűek.

A magánnyugdíjpénztárak sokat elárulnak a "piaci" reformok természetéről. Kivesznek a biztosan befolyó közpénzből egy jó adagot, tetemes részét lecsípik önnön rendszerük működtetésére (irodák, jó fizetések, autók), a maradékból állampapírokat vesznek - jó üzlet a brókereknek, jutalék a bankoknak. (Ha tőzsdéznek, az még roszszabb; épp most jöttek hírek a pénztárak vagyonvesztéséről.) Az így elszívott pénzek miatt az ügyfélnek kisebb lesz a nyugdíja, míg az államadósság minden értelmes ok nélkül megnő (jó üzlet a befektetési alapoknak). Hab a tortán, hogy nem is az fizeti majd a nyugdíjat, aki most gyűjti és megfeji a polgárok pénzét. Ha majd arra kerül a sor, a megcsapolt pénzt átadják egy biztosítótársaságnak, hogy az folyósítson járadékot (újabb működési költségek és profit; ne feledjük, hogy a veszteségesnek mondott kötelező autóbiztosításnál kb. a befolyt díjak fele megy csak kárrendezésre!). És ha majd jön a nyugdíjaslázadás, akkor az állam lesz szíves a zsebébe nyúlni és kipótolni, amit az oly hatékony "piac" eltapsolt. Az egészségbiztosítás még kritikusabb, mert ott egészségügyi-szervezési szakértelem sem ártana, amely, mint a közelmúltban majdnem tulajdonossá vált bankok-biztosítók bevallották, valójában nem állt rendelkezésre.

Minden "piacelvű" reform valódi célja a közpénztárak forrásainak magáncélra történő megcsapolása, s mivel ez döntően külföldi multinacionális társaságok nyomására és javára történne, párhuzamosan még az ország javainak külföldre utalása is növekedne, rontva a fizetési mérleget. A veszély annál mérsékeltebb, minél kisebb az a piaci szereplő, amely be kíván kapcsolódni az egészségüzletbe. Már csak azért is, mert annál inkább van emberi arca - a családorvos egy érző ember, aki amellett hogy meg akar élni, meg is akar gyógyítani. A multinacionális biztosító ellenben egy szenvtelen, pénzgyári gépezet, amelyben a döntéseket tőzsdei árfolyamok alapján tőlünk ezer kilométerekre hozzák.

A HospInvest valahol a kettő között van; már üzemszerű pénzgyárként hajlamos működni, de vezetőiként adott esetben konkrét emberek kénytelenek szembenézni az egri ápolónőkkel. A HospInvest gazdái még belátható távolságban vannak a kórházi ágyaktól, s ezért lehetséges, hogy okos állami szabályozás mellett ésszerűsítési törekvéseikben nem szakadnak el teljesen a szenvedő ember érdekétől; főként ha erős társadalmi figyelem és nyomás tartja kordában őket. Ilyen körülmények között használható, új szervezési modellek kipróbálóiként akár hasznot is hajthatnak. Ám hogy az egri dolgozók aggodalma nem alaptalan, s hogy emiatt a helyi ellenzék politikai támogatása nem jogtalan, azt a Kiskunhalason történtek mindenesetre alátámasztják. A HospInvest e városban több fejlesztési és foglalkoztatási ígéretét megszegte, így némi tartózkodás velük szemben nem indokolatlan. A Fidesz egri szerepvállalása hasznos lehet, mert katalizálja a társadalmi kontroll létrejöttét, s így segít rászorítani a céget a korrektebb működésre (pl. már meg is ígérték, hogy az anyacég köti a szerződéseket).

A HospInvestnek, ha komolyan gondolja hosszú távú befektetéseit, érdeke, hogy elhalványítsa a róla - nem alaptalanul - kialakult MSZP-közeli képet, megpróbálja magát politikailag "semlegesíteni". Erre utaló jelek már vannak - Mikola meghívásán túl is. Deák Gábor alelnök jobboldali orgánumokban is igyekszik elmagyarázni, hogy az általuk meghonosítani próbált új, mátrixszemléletű gyógyítási kultúra akár az állami-önkormányzati intézmények számára is minta lehet. Ez ésszerűen hangzik, megfelelő kontroll mellett érdemes teret adni a kísérletnek. Szakmai oldalról indult, szakmai ambíciókkal a rendszer felfrissítésében magukat hasznosítani képes s a humán oldaltól pénzügyi mohóságban el nem szakadó hazai befektetőcsoportoknak lehet szerepük egy szolidárisnak megőrzött rendszerben is. A HospInvest most a "tanulóidejét" tölti; mind az önkormányzatok (ill. az általuk képviselt polgárok), mind a kórházi dolgozók szempontjából távlatilag is megnyugtató működési és szervezési megoldásokat kell kialakítaniuk. Hosszú távon mindenkinek, a vállalkozásnak is ez az érdeke.

A szerző szerkesztő

- Hadd pontosítsam! A hozzátartozók nem a beteg számára javasolták az eutanáziát, hanem az egészségügy számára!