Ami így rendben is volna, csak hát nézelődésre ott van nekünk még az a fránya eredménylista, amelyből szikárabban ugyan, ám kitetszik: az edző (Az edző), ki példaként áll előttünk, nemhogy a nemzetközi színtéren, de - egy dobogós helyezést leszámítva - idehaza sem villantott hosszú pályafutása során. Csapatai - engedjük meg - "ügyesen gurigáztak", továbbá "látványos stílusjegyeket is felmutattak", azonban kiélezett szituációban már csupán egyek voltak a szürke közeg "legendás" alakulatai közül.

Végeztek, ahol végeztek.

De nem akarom én kihegyezni ezt a dolgozatot a középklubot "finom módszerekkel formáló" szakemberre, akinek gárdája az évadban feltehetően teljesíti a célt, s már az első tízben végez. Hanem ami miatt megtörtént ez a kiemelés tőlem: a nyitó bekezdésben benne van minden, a magyarfutballra és miliőjére jellemző attitűd. Például - noha körön belüliek hajlamosak a médiában látni a bajok okát - szembeötlő, hogy az orgánumok többsége színesen és repesve várja az NB I-et, akárha az elmúlt évek adtak volna okot hurrára; miként jól érzékelhető az is, hogy a futballban (illetve a sportág körül) dolgozók jelentős része menynyire "nincs köztünk", mennyire nem látja vagy nem akarja látni, hol állunk.

Megmondom én: nem állunk sehol.

Tudniillik a szuperlatívuszok dacára (továbbra is) azt tapasztalja az ember, hogy itthon - a múlt fölemlegetése és "biztassatok már" típusú ösztökélések mellett - nem történt markáns változás; olyan fordulat, amely alapja lehetne az európai értelemben vett futballnak. Magyarországon - "határon túli" konstellációban - nem akad valamirevaló csapat, s nincs olyan vezetői állomány, amelynek koncepciója három hónapnál tovább nyúlna. A belső kört - nézzék csak meg az átigazolási időszakokat, s vessenek össze egyazon embertől két "szezonális" nyilatkozatot! - megfejthetetlen (vagy nagyon is megfejthető?) adásvételek foglalkoztatják, miközben stratégiának még csak nyomát se látjuk. Ebben a közegben nem változott semmi: mindent a beszéd ural, hogy aztán jöjjenek a magyarázkodások és az újabb nagy célok, amelyekből szintén nem valósul meg semmi. Sokatmondó tény, hogy még az úgynevezett legjobbak is fölmérték: semmi értelme az erőlködésnek. Felhozom a fiúkat az akadémiáról, így is megnyerem a bajnokságot, aztán - ha tudom - továbbdobom őket Nyugatra; vagy: leigazolom X külföldit három forintért, majd eladom tizenháromért, közben itthon jó az ezüst is, a Bajnokok Ligája (az UEFA Kupa csoportköre) úgyis elérhetetlen... Olyan az egész, mint a mesebeli Tesz-vesz város (habár ott a kirakat mögötti világban van rendszer), csakhogy a benne élőket kielégíti a hazai langyosban betöltött vezető szerep. Nincs itt semmi, ami előremutatna, ha csak nem a verbalitás szintjén.

És most azt javaslom: az "ellenpéldákat" hagyjuk el. Az U19-es válogatottat kritika nem érheti, de ha még ezek a gondosan nevelt, kissé talán túlfuttatott ifjak meg is nyerték volna az Eb-t, ezt a közeget "egyedül" ők sem változtathatnák meg, mint ahogy a Bicskei-féle, 1984-ben kontinenscsúcsra ért garnitúra vagy az 1993-as, jóval kisebb hírverést kapott, Eb-ötödik U18-as társulat sem változtathatta meg. Egyebekben a "rendezett hátterű klubok" analógiáját is elfelejthetjük: amint azt a múlt évek kudarcai is jelezték, attól még kompánia nem jut el sehová, hogy a védekező középpályás meg a gondnok időben megkapja a fizetését.

Idejétmúltnak tűnhet fel, mégis: kevesebb ajnározás, professzionálisabb hozzáállás, keményebb munka többre vezet, mint teszem azt az, hogy a nyáron végigpróbálunk kilenc játékost és eladunk hatot.

A pezsgődurrogtatást pedig arra az időszakra hagynánk, amikor az Intertotó Kupa-selejtezőben egy idegenben megcsípett 0-0 már nem számítana kivételes bravúrnak; amikor névtelen kazah és grúz együttesek elleni párharc nem 50-50 százalékról indulna; amikor a tili-tolit fölváltaná (legalább) az európai középtempó, s az átlagnézőszám (minimum) megközelítené a régmúlt-klasszisok edzéseinek látogatottságát.

És akkor még ott van az edző (Az edző). Vele is kezdeni kéne valamit.