Akik lemaradtak, elkeseredetten gondolkoztak, mit csináljanak még egy évig, amíg újra próbálkozhatnak. Ma másképp van. És nem csak azért, mert SMS-ben érkezik a hír, a Millenárison meg kivetítőkön jelennek meg a ponthatárok. A nagy különbség: szorongásnak alig van nyoma. Ha nem is feltétlenül azon a szakon, amit a leginkább szeretett volna, a felvételizők nyolcvanhárom (!) százaléka tovább tanulhat. A rendszerváltáskor százezer, manapság csaknem négyszázezer diák tanul a felsőoktatásban, ahol bársonyosnak kevéssé nevezhető reform zajlott le az utóbbi években.

Legalább részben megtörtént az intézményi integráció, az elkülönített felvételi megszűnt, és 2006-tól - felmenő rendszerben - az egyetemek és főiskolák, ha nem is hibátlanul, de átálltak a bolognai képzési rendszerre. Az intézmények számára lehetővé vált, hogy infrastrukturális fejlesztéseikbe magántőkét vonjanak be. A felsőoktatás nem került ki ugyan az állami gyámság alól, de a gazdálkodási önállóság nőtt, és a költségvetés alakulását egyre nagyobb mértékben határozza meg a hallgatók választása. Bár túl sok az intézmény, a demográfiai csökkenés és a finanszírozás átalakításának következménye, hogy a 71 egyetem és főiskola ádáz küzdelmet vív a hallgatókért. (Az persze kérdés, hogy a "természetes szelekciót" kell-e, és ha igen, miért kell a kormánynak súlyos ráfordítással megakadályozni ott is, ahol az intézmény elnéptelenedése netalántán indokolt.) Az államilag finanszírozott keretszámokat - azaz azt, hogy hányan tanuljanak jogásznak és hányan informatikusnak - azonban még mindig az íróasztal mellől állapítják meg. És hiába próbálják az illetékesek előzetesen megjósolni a munkaerő-piaci igényeket, még ha jó a becslés, akkor sem biztos, hogy a hivatalos szándék találkozik a diákok ambícióival. Egyelőre úgy tűnik, nemigen. A fiatalok (és szüleik) jó része valószínűleg még mindig nem szentel figyelmet az álláshirdetéseknek, mielőtt a felvételi lapját beadná. Ha a kívánság és a szükséglet köszönő viszonyban volna egymással, nem jelentkeznének még most is annyian a munkanélküliségbe repítő kommunikációs vagy jogászképzésekre.

Van egyébként egy nemzetközileg ismert eszköz arra, hogy a felvételizőket nagyobb megfontoltságra intsék. Ezt az eszközt tandíjnak hívják. A leszavazott tandíj az intézmények versenyét tovább erősítette volna, hiszen a fizetési kényszer felgyorsítaná a piacképtelen vagy rossz minőségű képzések, intézmények bezárását. E nélkül az oktatási reform torzó maradt.

A jelentkezők 83 százaléka bizony idén is úgy és ott növelheti a felhőtlen diákévek idejét, ahol és ahogy akarja - legfeljebb diplomával a zsebében panaszolja majd: kibabrált vele az állam.