- Mit köszönhet Lollobrigidának?

- Azt, hogy elcsábított.

- Meséljen!

- Gyerekkoromban a Film Színház Muzsikában, később a Filmvilágban olyan fényképeket láttam, amelyekből kiderült számomra, hogy a kerítésen túl létezik egy másik, szabad világ is. Nagy hatással volt rám ez a felismerés, és akkor még Lollobrigida vagy Sophia Loren kebleiről nem is beszéltem.

- Ha mindenkiből filmrendező lett volna, akire az idézett keblek nagy hatással voltak...

- Csakhogy rám a jó nőkön, a szabadság szellemén, Czibulsky homlokra tolt napszemüvegén, vagy James Dean farmernadrágján kívül más is hatott. Bergman, Antonioni vagy Fellini alkotásainak mélyebb értelme, a műfaj értékes darabjai, egyáltalán: maga a filmtörténet. Rengeteget olvastam róla, és egy idő után filmművelt lettem.

- Ebből egyenesen következik, hogy valaki rendező akar lenni?

- Egy filmklubban beszélgettünk a meghívott Herskó Jánossal, aki azt mondta: Gondoljanak egy mezőn kapáló parasztasszonyra, aki felegyenesedik, belenéz a napba, kifordítja a kézfejét, és megtörli a homlokát. Képzeljék el ezt filmen és mondatokba szedve. Ekkor értettem meg a film lényegét, ekkor határoztam el, hogy rendező leszek.

- Az elhatározás tehát gyors volt. A megvalósítás is?

- Nem. Kezdetben albérletben laktam, lekváros kenyeret ettem, éjszaka a postán dolgoztam, nappal a Lumumba utcai filmgyárban, és már rendezőasszisztens-gyakornokként részt vehettem néhány film elkészítésében. Aztán végigjártam a szamárlétrát, s bár később a főiskolát is elvégeztem, a legtöbbet akkor tanultam, amikor Jancsó, Fábri, Szinetár, Zolnai Pál vagy Szabó István mellett dolgoztam, vagy amikor Radványi Géza társrendezője lehettem a Circus Maximus című filmben. Közben készítettem tévéjátékot, híradót, reklámfilmet, majd leforgattuk a Ballagást.

- Mely azonnal díjat nyert az éppen aktuális filmszemlén, és amelyet több mint egymilliónyian láttak.

- A siker ellenére - ne tűnjék nagyképűségnek - voltak fenntartásaim a Ballagással szemben. El is határoztam, hogy legközelebb csak aprólékosan előkészített, százszázalékosan kidolgozott forgatókönyvvel vágok neki a munkának. Csakhogy a stúdió új vezetője nem adott újabb játékfilmes lehetőséget. Ezért kezdtem dokumentumfilmeket csinálni.

- Azt mondja, jól előkészített, aprólékosan kidolgozott munkára vágyott. Márpedig a dokumentumfilm készítése esetleges, kiszámíthatatlan.

- A játék- és a dokumentumfilm között az én olvasatomban, csupán egyetlen dologban van különbség: az idő kezelésében. A játékfilmé tervezhető, a dokumentumfilmmé nem. Amúgy pontosan ugyanolyan felkészülést igényel mindkettő. A dokumentumfilm esetében abból a közegből, azokból a szereplőkből tudok felkészülni, ahol és akikkel játszódik majd a történetem. Az 1987-től 1998-ig forgatott ózdi filmem előtt vagy közben például fel lehetett térképezni a magyar gazdaság helyzetét, a politika várható fordulatait, az ózdi körülményeket, a forgatás kezdetekor még az is megjósolható volt, hogy rövidesen emberi sorsok változnak meg drámai módon. És hasonlóan lehetett felkészülni a szívátültetettekről forgatott Szívügyem, a mesterséges megtermékenyítéssel gyermeket vállalókról mesélő Sejtjeink és a többi film esetében is.

- A dokumentumfilmes kívül van a történeten vagy belül?

- Dokumentumfilmesnek lenni skizofrén állapot. A forgatás során szinte a családjuknál is szorosabb viszonyban vagyok a szereplőkkel, miközben kívülről, hideg fejjel látom, hogy egy-egy pillanat jó lesz-e hangban, képben, hány perc kell belőle, meddig lehetek jelen, egyáltalán: meddig kell jelen lennem.

- Bár rövidesen láthatjuk Puskásról szóló dokumentumfilmjét, húsz év után ismét játékfilmet forgatott Mario, a varázsló címmel. Miért pont Franco Nero lett a főszereplője?

- Mert nekem egy pontosan ilyen karakterű színész kellett. A film arról szól, hogy a rendszerváltozás után egy kis kelet-magyarországi faluba telepítenek egy olasz cipőkészítő üzemet, melynek vezetőjét játssza. Eleinte sok vitánk volt, nem szerette például, hogy az első napon tizenhatszor kellett elpróbálnia egy jelenetet, mielőtt felvettük. Neki is erős elképzelései voltak a szerepről, de miután egy tekepartiban legyőztem, több konfliktusunk nem volt... A tréfát félretéve, nagyszerűen dolgoztunk együtt. Ő igazi profi.

- Amikor éppen nem Franco Neróval tekézik, akkor fut, focizik, folyamatosan dolgozik. Milyen érzés hatvanévesnek lenni?

- Úgysem hiszi el, de ha nem hív fel, eszembe sem jut a születésnapom.

Almási Tamás: Dokumentumfilmesnek lenni skizofrén állapot