A filmben egy kisgyerek elhatározza, hogy hadba vonul a német nyárspolgáriság, a revansizmus és a háborús ideológiák ellen. Bádogdobján világgá dobolja tiltakozását, és cérnavékony hangjával porrá zúzza a hasas söröskorsókat, a metszett borospoharakat és a kirakatok üvegét.

Mindketten átéreztük a Günter Grass könyvéből készült film elevenségét és időszerűségét. Szóba kerültek köztünk az emberi tisztesség, bátorság, erkölcs és a feldolgozatlan múlt kérdései is, és mindenben egyet értettünk, ahogyan ilyen kérdésekben nem volt vitánk később sem.

Azután szétváltak útjaink, eltelt sok év, és ma a barikád különböző oldalán állunk. Utcai tüntetések esetén gyakran eszembe jut, hogy éppen szembe menetelünk egymással.

Amikor vasrácsok közé zártan, bal oldalon óriási rendőri teherautók, jobb oldalon élő rendőri sorfal védelme alatt gyalogoltam három órán át az Andrássy úton, eszembe jutott: mintha deportáltakat szállítanának... Csakhogy őket nem védte rendőrség, szabadon zuhogott feléjük szitok és virágcserép az ablakokból. Éppen volt férjem mesélte annak idején, hogyan vitték az édesanyját a nyilasok a Duna-partra.

Most én meneteltem egy tömegben, aki nem szereti sem az utcai felvonulásokat, sem a tömeget. Mert azt nem lehet, hogy egy politikus szóban valamely kisebbség mellé áll, de amikor azt veszély fenyegeti, a nappalija foteljéből biztatja őket.

Utólag mindenki azt kérdezi tőlem, féltem-e, amikor kővel beverték a rendőrautó ablakát, amelyben többen is utaztunk, s őszintén azt felelem: akkor már nem. Ami előtte történt, sokkal rosszabb volt. Átélni a megaláztatást, a mocskolódást, arra gondolni, hogy mások - melegek, zsidók, romák - mindezt nem önként, nem egyetlen délután szenvedik el, hanem egész életükben, majd szembenézni azzal az érzelmi káosszal, amit mindez okozott, sokkal rosszabb volt, mint a valós fizikai fenyegetés. Soha nem felejtem el annak a gyűlölettől őrjöngő férfinek az arcát, aki a rácsot rázta felénk, és azt üvöltötte: - Megdöglötök! - Miért? - kérdeztem magamban. Miért gyűlöl minket ennyire egy idegen ember, aki semmit nem tud az életünkről? Ugyanezzel az indulattal találkozom azóta is azokban a levelekben, amelyeket ismeretlenek küldenek, akik Szibériába akarnak száműzni, vagy Auschwitzban elégetni.

És mindezt már nem tudom megbeszélni azzal, akitől egykor megtanultam, mit jelent ebben az országban kisebbséginek lenni. Lányi András, aki baloldali értelmiségiként kezdte a pályáját, már jó ideje az ellenkező oldalon áll, noha szívből utálja a szélsőjobboldali ideológiát és az utcai verekedőket. De annyira gyűlöli a baloldaliakat, hogy azt feltételezi, a melegfesztivált is pusztán politikai tőke építésére akarjuk használni. (Forró ősz, hideg számítás, július 18.) Talán mi magunk szerveztük a savas tojással és Molotov-koktéllal dobálókat saját magunk ellen. Talán én is csak azért vonultam a melegekkel, mert jó heccnek tartottam az egészet, és előre meg is terveztem az interjúim szövegét. A kormány pedig valójában támogatja a melegek elleni tüntetést, hogy azután előállhasson a Magyar Charta előre kidolgozott ötletével.

Ha mindez csak a kettőnk ügye lenne, nem írnék róla. De sok olyan közéleti szereplőt ismerek, aki egykori nézeteivel szembefordulva a végletekig eltávolodott a baloldaltól. Sokukat olyan sérelem ért, amelyért soha senki nem kért tőlük elnézést, mások vélt sérelmeket szenvedtek el, amelyeket képtelenek feldolgozni, és nyilván ezer más oka is lehet. Rengeteg tehetséges embert veszített el a baloldal az utóbbi években, de mintha nem törődne ezzel. Pedig erre oda kell figyelni. Meg kell vizsgálni, milyen hibákat követett el, amelyekkel elriasztotta, elűzte őket. Miért romlott meg ennyire az egész baloldali gondolkodás, és nemcsak a politizálás megítélése?

Amíg ezekre a kérdésekre nem tudunk válaszolni, esélyünk sincs arra, hogy újra beszélő viszonyba kerüljünk a másik oldalon állókkal. Marad a vastag, áthatolhatatlan csend vagy a gyűlölködés a két tábor között. Ami azért nagy baj, mert éppen most lenne a legnagyobb szükség arra, hogy baloldaliak és jobboldaliak a radikális szélsőségekkel szemben végre a barikád azonos oldalára kerüljenek. Ez a jobboldalnak éppen annyira érdeke, mint nekünk, hiszen csak úgy bizonyíthatják be európaiságukat, ha éles határvonalat húznak a mérsékelt jobboldal és szélső jobb között.

Egyetlen biztos fegyvert ajánlhatok gyilkos szavak, savval töltött tojások és Molotov-koktélok helyett: a hitelességet.

A szerző az Európai Parlament képviselője (MSZP)