Napjainkban ez a szemlélet divatozik sok operaházban is, de főleg a televíziókban!

És a guruk - mint minden korban, így most is - tudni vélik, hogy mi kell a fiataloknak.

Ma az internetezős-csetelős világra hivatkozva próbálkoznak új formákkal, de bőségesesen használják a régi eszközöket is.

Például a színházakban, az egyetemek közönségének "A lázadás" mindenkor megbízhatóan eladható. Vagy az ítélkezés az előző generációk fölött... Az ősök titkolt bűneinek és megalkuvásainak leleplezése, az is biztos csali. De a fiatal értelmiség kilátástalan, megoldatlan élethelyzete, a hozzátartozó alkohollal, droggal, szexszel - rendszerváltáson innen és túl - szintén be szokott válni.

A konzervatívok viszont úgynevezett őszinte romantikával kecsegtetnek, szerelmessel és hazafiassal. Náluk kötelező a "valósághű" színpadkép, ami a közérthetőségre játszik.

Ez működik is ott, ahol sok a pénz. Mint a szentpétervári Mariinszkij (Kirov) Operában. Ott láttam Rimszkij-Korszakov művét a "Pszkovi Lány"-t. Az 1951-es előadás idei felújítását.

Na itt minden volt, ami "gut und teuer". Ha hiszik, ha nem, a képeskönyvszerű díszletbe betrappolt hat eleven ló, és az ifjú nézők, őrjöngő tapssal ünnepelték a látványos színházat.

És ugyanígy jutalmaztak minden Repin-festményt idéző életképet is.

De nem csak a gazdagság hozhat sikert. Párizsban az Ármány és szerelem előadása nagyon olcsó, mondhatnám ócska "korhű" díszletben zajlik, a hatás mégis frenetikus, mert a két szerelmes hitelesen szereti egymást, és ez is hat a fiatal nézőkre.

Akik pedig a nézőtér ifjú, de bennfentes "elkötelezettjeit" célozzák meg, azok a meghökkentésben utaznak. Ha például a darab rokokó palotában játszódik, akkor a díszlet egy lepusztult hajó gőzkazánját idézze. Nyílt színen bátran himbálódzon vagy töpörödjön a férfiak fütyköse, és az a tuti, ha néhány helyen átírják, de legalábbis átértelmezik a darabot. Fontos, hogy ötpercenként mutassa magát a rendezés, és állandóan rágja a szánkba, hogy most más van, mint ami volt!

A zenés színpadok pedig a diszkók és rockkoncertek eszköztárával udvarolnak a fiatal korosztálynak.

Csak fortissimó a zenében! Állandó mozgáskényszer, sok füsttel és őrjöngő reflektorokkal körítve, itt ettől döglik a légy...

Hát még a televíziók! Azokra jellemző csak igazán ez a fajta fiataloskodás.

Ott aztán ellentmondást nem tűrően uralkodnak a licencvilág vastörvényei.

Ezért ma már közhelynek számít, hogy a nyugodt kép csak a nyugdíjasoknak való.

Az emberi arcon megjelenő küzdelem nem érdekes. Egy fontos mondat - ha a kamera nyugton van - unalmas. A normálisan elmondott szöveg - ásatag. Ordítás és hadarás a menő!

Egy tévés vezető Tolnai Klári műsorának készítése közben megkérdezte: "Hogyan lehetne egy kicsit felturbózni a Klárikát?" Egy másik meg kinyilatkozta: "Engem nem érdekelnek az ötvenen túliak! A csávókat kell őrjöngő lámpákkal és vágtató kamerákkal bekeríteni!"

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy az illető bőven az ötvenes éveit taposta, mint ahogy a színházak körül is a modernség prófétái általában közelebb vannak a hetvenhez.

De a "fiatalok megnyerésének" szép példáira emlékszem a múltból is.

A hetvenes években a KISZ feladata volt, hogy politikai aktivitásra serkentse a passzív fiatalokat.

Jött hát a pol-beat, és az átpolitizált koncertek, és imigyen konferált a lelkes műsorközlő: "Srácok! Vietban napalmoznak az Impik! FÚÚÚJ. Vágjuk a pofájukba, hogy - ZENEEE!!! - AMMIAMIAMI GOHÓÓÓM."

Később pedig, ahogy jött a nyugat szelleme a rozson át, azt kellett tekintetbe venni a műsorkészítőknek, hogy igazi fiatal csak dobozból issza a sört és kólával a vörösbort.

És mint akkor, úgy ma is, a pavlovi reflexre mozduló nyájban bíznak a banalitásiparosok.

Működik is a dolog, de csak meghatározott rétegeknél, és ott se mindig.

Ugyanis homogén közönség, amit egységesen csak "fiataloknak" nevezhetnénk, nem létezik!

Mert ahogy minden öreg más, úgy az embereket fiatalabb éveikben sem lehet csupán életkoruk alapján minősíteni és besorolni.

A színházakban sem lehet egy kalap alá venni azt a dolgozó huszonéves családost, aki évente egyszer-kétszer jut el színházba, azzal a harmincassal, aki még mindig a papa frizsideréből él, és főfoglalkozásként a színházak környékén cselleng.

Azt, aki katarzist vár az előadástól vagy egyszerűen csak nevetni szeretne, azzal, aki ezen már rég túl van és elvárja a szokatlan formát, meghökkentőt, na meg a polgárpukkasztást.

Korosztálytól függetlenül nagyon is különböző az emberek ízlése!

Láttam én az Operában, nagyon sok fiatalt egy hagyományos Tosca-előadást lelkesen ünnepelni, mert meggyőzően játszottak az énekesek és hatott a történet.

És ugyanott, ugyanazon a héten láttam húszéveseket csapatosan menekülni a szünetben egy fenemód korszerű előadásról, az is igaz, hogy más ifjak, meg lelkesen brávóztak.

A televízió esetében pedig végkép tévedés egységes tömbként kezelni a fiatalságot.

Mert itt még inkább megoszlik ez a célközönség. Anyagi körülmények, iskolázottság, lakóhely, családi környezet, tradíciók és még nagyon sok tényező szerint.

Mert életkorától függetlenül más annak a ritmus- és képigénye, aki egész nap robotol, és kikapcsolódni ül a képernyő elé és megint más annak, aki itt szeretne bekapcsolódni az ország kulturális vérkeringésébe. Mást kíván az, aki kettesben van a műsorral, és mást az, akinek egyetlen közös helyiségben, nagy családdal összezárva kell alkalmazkodni... stb., stb., stb.

És valamennyinek joga van ahhoz, hogy műsort kapjon! Ezért kár uniformizálni a ritmust, a képeket, a formákat, csupán egyetlen, városi, diszkón és rockkoncerten szocializálódott réteg, és egy nekik megfelelni akaró licencfüggő közeg ízlése szerint.

Ők csak az egyik közönség a sok közül. Valóban fontos közönség, de csak az egyik!!!

Mégis! Ha valamiben elég egységesek a mindenkori fiatalok, az a nyitottság.

Többségük kevesebbet ismer a világból és a kultúrából, ezért kevesebb az előzetes gyanakvásuk, és még kevesebb az elvárásuk. És ezt jóra is lehetne használni!

De azok a fiatalok, akik körülményeik folytán jártasabbak a világ dolgaiban, akik több időt töltöttek már műsorfogyasztással, azok is kezdik unni, amivel és ahogyan etetik őket.

Hát még az idősebbek... Van most a levegőben, valami várakozás! Valami másra...

Ma újra aktuálisak lehetnek Brecht szavai: "Hatalmas a csábítás a Jóra!". Is.

P. S.:

Valamelyik Világifjúsági Találkozó után meglátogatta a Magyar Televízió műsorértekezletét egy pártalkalmazott. A VIT friss élményeinek hatása alatt, ostorozta a televízió műsorait, hogy milyen öregesek. Hogy menynyire más a fiatalok igénye. Már akkor!

Meg hogy nem "Röpüljpávázás" kell, mert sajnos a "Bugivugi" mozgatja meg az ifjúságot!

(A Boogie-Woogie akkor már persze rég kiment a nemzetközi divatból...)

Miután a derék pocakos, jó ötvenes férfiú, már több mint fél órája szózatolt és különösen a többnyelvű internacionális zsargon fiatalos voltát ecsetelte például, hogy milyen klassz, hogy az esti bulikat, minden ország fiataljai csak "vécser"-nek nevezték, meg hogy, aki hamisan énekelt, azt mindenki "drekvojsz"-nak hívta, akkor Litványi Karcsi, a felejthetetlen dramaturg így szólt:

"PREGO!! MY DEAR TOVARIS MEDIAWISSENSCHAFTLER!!

POR FAVOR! NE JOUEZ A BAZÁRI MAJMOT.."