Amelynek népe legfeljebb a képernyőn követi - lélegzet-visszafojtva vagy unatkozva, magából kikelve vagy közönyösen - a műsort: a mai "kékek" és "zöldek" cirkuszpártjainak száguldó kocsiversenyét, neki magának azonban semmi kedve beállni a cirkuszi pankrációba: testi épségét kockáztatni, fogait, szemét kiveretni, dulakodni, az utcai tettek mezejére lépni, macskaköveket, Molotov-koktélokat hajigálni, lövöldözni, robbantgatni. A legelbűvölőbb politikai fuvolaművészeknek, hivatásos ár-kígyóbűvölőknek, média-szemfényvesztőknek sem engedi meg kettéfűrészelni magát, kettészakítani a házat és a hazát, amelyben él, viszályt és gyűlöletet szítani a polgárok között: régiókban, városokban, kerületekben, családokban, testületekben, hatalmi ágakban honosítva meg a "hidegnek" mondott polgárháború szellemét, amelynek egyre forróbb lehellete mindinkább átcsap az utcákra és terekre, s amelynek tüzét a Nagy Testvér és Tsa kereskedelmi médiája locsolgatja kétfelől a gyűlölet és a rajongás rózsaolajával, hadd lobogjon az a láng, az Igazság Szent Lángja, még ha belepusztul is a világ! A mi világunk! Kinek mi köze hozzá?

A kettősséggel önmagában semmi baj. A kettőség nem az ördögtől való. Sőt! Kettőn áll a vásár. Még a politikai vásár is. Az emberi létezéshez minimálisan két szólam szükséges. Az élet nem "fér el" egyetlen szólamban. "Egyetlen szólam - írja gyönyörűen a nagy orosz filozófus, Mihail Bahtyin - semmit nem fejez be és semmit nem old meg. Két szólam: az élet minimuma, a létezés minimuma... Lenni annyi, mint dialogikusan érintkezni. Amikor a dialógus véget ér - minden véget ér. Ezért a dialógus, lényegét tekintve, nem érhet véget, és nem kell véget érnie." A dialogikus kettősség tehát éppen hogy nem a meghasonlás, a zűrzavar forrása, hanem maga a sokféleségében létező, eleven egység. Ezzel szemben a dialógust nem ismerő vagy tagadó kettősség csakugyan a zűrzavar, a háború, a pusztulás kiapadhatatlan forrása, beleértve e pusztulásba a káoszból kinövő rendteremtő egyszólamúság, a zsarnokság pusztításait is. Ahogy azt zseniális egyszerűséggel és máig ható érvénnyel a Gondolatok írója, Blaise Pascal fogalmazta meg egykoron: "A sokféleség, ha nem zárul össze egységgé - zűrzavar; az egység, ha nem függ a sokféleségtől - zsarnokság."

A kettősség tehát csak akkor vezet meghasonláshoz, ellenségeskedéshez, gyűlölködéséhez, háborúskodáshoz, ha nem kétszólamúságot, nem egymás létezését elismerő, egymás szólamának meghallgatására kész felek szembenállását, vitáját és küzdelmét jelenti, hanem két önmagába zárt szólamot, két külön bejáratú egyszólamúságot, minden érintkezés reflexszerű elutasítását, minden lehetséges és szükséges közösség, párbeszéd tagadását és tiltását, vagyis általános ellenségességet, ami végül is a két szólam között egyetlen érintkezési módot enged meg csupán: a háborús jellegű erőszakét. Az ilyen kettősség nem a politikai közösség - az Egész - belülről fakadó szétválása szemben álló, de egyformán létjogosult oldalakra, ellentétes, de egymást elismerő, egymásra odafigyelő, dialogikusan összefonódó szólamokra, hanem a politikai közösség halála; nem a sokféleségében megformált politikai közösség szabadságának és belső békéjének záloga, hanem "barát" és "ellenség" háborús kettőssége, és a meghasonlott vagy megosztott közösség önmaga ellen vívott folyamatos megsemmisítő háborúja.

Jan Assmann, német egyiptológus magyarul nemrég megjelent Uralom és üdvösség című tündökletes eszmefuttatásában a politikai teológia - vagyis a politikai közösség és a vallási rend közötti öszszefüggések - kérdéskörét taglalva utal Carl Schmitt híres-hírhedt politikafogalmára, amely a "barát-ellenség" megkülönböztetésen alapul és lényegében a politikát az erőszak politikájára szűkíti le: ezek szerint az "igazi politika" a barát és ellenség megkülönböztetésében és az ellenséggel szembeni erőszakra való elszántságban áll. "Csakhogy - írja Assmann - ez a megkülönböztetés nem a politikumnak, hanem a politikai erőszaknak a szféráját alapozza meg. Schmitt egyszerűen azonosnak tekintette a politikát és az erőszakot." Assmann e végletesen szűkre szabott politikafogalommal szemben egy másikat körvonalaz, amelybe beleférnek az erőszakmentes akciók, belefér a semlegesség, és a cselekvés közös - és nem konfrontatív - tereinek megteremtése is: "Politikailag gondolkodni és cselekedni többek közt azt is jelenti, hogy egy politikai kötelék tagjaként fogjuk fel magunkat, és erre az egészre figyelve, ennek az egésznek a részeként lépünk fel, ezt az egészet felelősen képviselve, reprezentálva érvelünk, szemben a tisztán magánjellegű, kizárólag saját érdekek iránt elkötelezett, minden magasabbrendű hovatartozástól, elkötelezettségtől és érdektől eltekintő létezéssel. Ekkor nem barát és ellenség, hanem privát és nyilvános, saját és közös ügy megkülönböztetése lesz a döntő. A közös ügy nem a közös ellenségtől, hanem a magánérdekektől való elhatárolódásban nyer meghatározást."

Talán nem egészen véletlen, hogy az utóbbi évtizedben a magyar politikai gyakorlatban - a parlamentáris demokrácia és a jogállam mindinkább "weimarinak" tetsző díszletei között - egyre tisztábban érvényesül - a "weimari demokráciát" politikai-teológiai alapról megvető és gyűlölő - Carl Schmitt leszűkítő politikafogalma: nem az egész politikai közösség részeként, e közösség képviseletében fellépő pártok versengése folyik a közös ügyek, az igazságosság és a jog érvényre juttatása érdekében, hanem "barát" és "ellenség" háborúja zajlik (teologizált változatában: Jó és Gonosz, Isten és Sátán mindent eldöntő csatája), amely csak az "ellenség" (a Gonosz) megsemmisítésével érhet véget. Ha a politikai küzdelem "barát" és "ellenség" között folyik, akkor csak háborús módon, a háborús erőszak pusztító logikáját követve - kerül, amibe kerül! - lehet kontaktusba lépni a másikkal. "Barát" és "ellenség" között nem lehetséges összefogás, együttműködés, közös fellépés, kompromisszum, távoli és közeli, kicsi és nagy célok semmiféle egyeztetése vagy közelítése. Hogyan is lehetnének azonos céljaink az elpusztításunkra, leigázásunkra törő "ellenség" céljaival? Ki merészeli ezt állítani? Ki az a sötétben bujkáló?

Az apokrif Tamás-Evangélium szerint Jézus azt mondta: "Ha ketten békében maradnak egymással ugyanabban a házban, s azt fogják mondani a hegynek ťMenj odébb!Ť, odébb fog menni." Ugyanez az apokrif egy másik helyén így hangzik: "Ha a kettőt egygyé teszitek, az ember fiai lesztek. És ha (azt) mondjátok: ťHegy, menj odébb!Ť - odébb fog menni." A kettő vallási eggyé tétele a szívben és a lélekben persze nem ugyanaz, mint politikai eggyé tétele a hatalmi gyakorlatban. A politikai Ország egysége e világról való, tehát nem valósulhat meg a mennyei harmónia osztatlan formáiban, amelyekről még a hívők sem tudnak semmit, s amelyeknek csupán démonikus paródiája a zsarnokság osztatlan egysége. A politikai Ország egysége nem a kettősség-sokféleség felszámolását, hanem dialogikus életük kibontakozását feltételezi. A "hideg polgárháború" fokozódó zűrzavarából - a rendteremtő zsarnokság végkifejletének elkerülésével! - csakis a kettő politikai eggyé tételével - mondhatnám: politikai önegyesítésünkkel - jutatunk ki. Amíg azonban ugyanabban a politikai házban - a magyar államban - "barát" és "ellenség" viszonyában állunk egymással, addig felszólításunkra nemhogy egy hegy nem fog odább menni, de még egy kisebb fajta domb is csak hasát fogja a röhögéstől.