Az ősi bélyegeket viselő tokfélék közül egyedül a kistermetű kecsege az, amelyik viszonylag gyakori folyóinkban. Vizát például két évtizede fogtak utoljára Magyarországon.
Végveszélyben a tokfélék
A sima tok ugyan egész életét folyóban tölti, és a vágótoknak is vannak édesvízi állományai - ma már azonban annyira ritka e két faj a Duna vízrendszerében, hogy ez a mesterséges szaporítás lehetőségét, így az újraelterjesztést is gátolja.
Az ősi bélyegeket viselő vértes-porcos halak közül egyedül a kistermetű kecsege az, amely még viszonylag gyakori folyóinkban. A másik négy, szintén őshonos, nagy termetű tokhalféle, a viza, a sima tok, a vágótok és a sőregtok annál ritkább. Vizát - mely a világ legnagyobb édesvízi hala, akár kilenc méter hosszúra és másfél tonnányira is megnő - legutoljára 1987-ben fogtak Magyarországon, Paksnál, egy kereken háromméteres, csaknem kétszáz kilós példányt, azóta csak hírét hallani - vagy még azt sem. A középkorban a viza a dunai halászat legfontosabb tárgya volt, évről évre sok ezrével vándorolt fel a magyar folyókba ívni a Fekete-tengerből (nevét őrzi a budapesti Vizafogó városrész és a Viza utca is). Vele és a másik három, nagy termetű tokfélével kapcsolatban sokáig azt tartották, elsősorban a Duna román-jugoszláv szakaszán lévő Vaskapu akadályozza, hogy feljussanak magyar területre a Dunán. Egy nemzetközi program most tanulmányozza: lehet-e a siker reményében hallépcsőt építeni a Vaskapu vízlépcsőibe, mely szabad utat engedne a felvándorló halóriásoknak - tudtuk meg Guti Gábortól, az MTA Magyar Duna-kutató Állomás tudományos főmunkatársától. Magyarországon ugyanis már az első vaskapui vízlépcső üzembe helyezése (1970) előtt nagyon megritkult a viza - a harmincas években például tíz év alatt összesen csak két vizafogást jegyeztek fel. A magyar folyószakaszokra ívni felvándorló viza a kutatások szerint azért is lett ritkaság, mert az a változatot, amely nagyobb utat - akár kétezer kilométert - is hajlandó volt megtenni a tengertől a folyókon fölfelé, ívóhelyet keresve, az évszázadok során "kiszelektálta" az intenzív vizahalászat. A ma élő viza zömmel el sem jön a Vaskapuig, a Duna-delta környékén ívik.
Kecsege van...
A WWF Magyarország természetvédelmi szervezet a Viza 2020 programja keretében már többször helyezett ki kecsegeivadékot a Dunába, figyelemfelhívó jelleggel - tudtuk meg Ereifej Laurice-tól, a szervezet munkatársától. A kecsege az egyetlen tokféle, amely rendszeresen is szaporodik vizeinkben, de a mesterséges telepítések nagyon jót tesznek az állománynak.
Rejtély ugyanakkor, hogy miközben a sima tok egész életét édesvízben tölti, miért nem szaporodik nálunk hasonló eredménnyel, mint a kecsege. Guti Gábor mondja: folyóink szabályozása nem tett jót az ívóhelyeknek. De nagyon keveset tudunk erről a halfajról, azt sem tudjuk például: ha sor kerülhetne az ívóhelyek helyreállítására, pontosan milyen környezeti feltételeket kellene biztosítani. Harka Ákos szerint lehet, hogy ez a hal még a kecsegénél is érzékenyebb a különféle méreganyagokra, így a Tisza vízgyűjtőjén lévő, határon túli zagytározókból időnként érkező ólomszennyezésre.
Az újabb kutatások kiderítették, hogy a - korábban szintén a tengerből felvándorlónak tartott - másfél-két méterre is megnövő sima tok, legalábbis Kárpát-medencei állománya kizárólag folyóvízi, a tengerben nem fordul elő. Legutóbb egyébként három éve fogtak sima tokot Magyarországon, egy félmázsás példányt a Murából; egyet két évvel azelőtt a jugoszláviai Apatinnál, s a kilencvenes évek elején a Szigetközben is egyet. A romániai Duna-szakaszon - mint Pintér Károlytól, az FVM szakmai főtanácsadójától megtudtuk - régóta egyáltalán nem került elő, román szakértők kétségesnek tartják a faj ottani előfordulását. A két méternél is hosszabbra megnövő vágótokból - amelynek van tengerből ívni édesvízbe vándorló, és édesvízi változata is - tavaly Budapest fölött fogtak egyet a Dunán, a kilencvenes években pedig hármat a Szigetközben. A Tiszából legutóbb 1980-ban mutatta ki Harka Ákos, a Magyar Haltani Társaság elnöke. A nagy tokfélék közül a kétméteres sőregtokból utoljára 1965-ben fogtak egyet Magyarországon Mohácsnál, és ugyancsak egyet a Tiszából; mára valószínűleg teljesen eltűnt halfaunánkból - tudható meg Harka Ákos és Sallai Zoltán adatai alapján.
A tokfélék állományainak helyreállítása elsősorban a sima és a vágótokkal kapcsolatban hozhat eredményt. Legnagyobb gond épp a ritkaságuk: csak véletlenszerűen kerülnek emberkézre - védettek is -, és óriási szerencse, s még nagyobb szervezettség kellene ahhoz, hogy a kifogott hal élve s szaporításra alkalmas állapotban jusson el egy szaporítótelepre. Többnyire azonban ez fel sem merül, ha egy halász, horgász - véletlenszerűen - tokot fog vagy nagyméretű kecsegének tartja, vagy eltitkolja fogását.
A jelenlegi rendelkezések szerint a más vízrendszerből származó tokok - hogy az őshonos populáció génállománya változatlan maradjon - természetes vizeinkbe nem telepíthetők. Egyes vélemények szerint azonban a magyarországi vágótokállomány már annyira csekély, hogy nem jelentene a faj szempontjából kockázatot a volgaiak telepítése. Pintér Károly egy tudományos munkájában a sima tokkal kapcsolatban írja: "a Duna vízrendszerének populációja napjainkra a veszélyeztetettség olyan stádiumába került, hogy megmentése érdekében vállalni kellene a genetikai szennyeződést" (azaz azt, hogy a más vízrendszerből származó egyedek összeívnak az őshonos példányokkal).
A tokfélék egyébként gazdaságilag is jelentősek lehetnének - ha sikerülne őket visszahonosítani. Elég csak az újabban tapasztalt kaviárcsempészési akciókra utalni; a világon élő 27 tokfaj ikrája mind alkalmas kaviárnak, és húsuk is kitűnő. Magyarországon jelenleg két vállalkozás foglalkozik zárt körülmények között tartott tokfélékkel kaviár- és húselőállítás céljából.
A más vízrendszerből származó tokok természetes vizeinkbe nem telepíthetők
