Sokan imádkoznak azért, nehogy ugyanez a sors leselkedjék Borisz Tadics mai államfőre - egyszersmind a kormányzó koalíció nagyobbik pártjának elnökére -, aki lefogatta a bő évtizede szökésben levő Radovan Karadzsicsot, a hajdani "Boszniai Szerb Köztársaság" népirtással vádolt elnökét.

Európa felé Djindjics tette meg az első lépést, noha annak hozadéka nem volt világos. Hacsak nem úgy vesszük, hogy Szerbia megszabadulhatott a bűnös pária stigmájától. Ez a második lépés, a Tadicsé viszont konkrét hozadékkal járhat; ha gyanakvó lennék, azt mondanám, azért is lépték meg éppen most. Tudniillik az Európai Unió csak akkor fogja ratifikálni a Szerbiával még áprilisban aláírt stabilizációs és társulási egyezményt, ha a hágai törvényszék főügyésze végre úgy találja: Szerbia maradéktalanul együttműködik vele. E sorok írásakor a nyilatkozat még nem hangzott el, de Barroso, Solana, Rehn és az EU többi illetékese biztos benne, hogy elhangzik. Onnantól kezdve pedig a hajdani pária élvezheti a tagjelöltség minden, anyagiakban is erősen mérhető jótéteményét.

Djindjicsben anno a szükségesnél kisebb volt a veszélyérzet. Tadicsban azonban lehet egy jókora darab. Szerbiában a nacionalisták (egyfelől a radikálisok, másfelől a konzervatív Kostunica volt államfő és miniszterelnök csoportosulása) legföljebb hajszállal gyöngébbek, mint Tadics koalíciója. Érzelmi gyülemkedésben is ugyanez tapasztalható. A nacionalisták "sportot" csináltak abból, hogy nem üldözik és nem adják ki a hágai törvényszéknek Karadzsicsot, meg ennek véreskezű hadvezérét, Mladics tábornokot. Évtizeden át mindig akadt ember, vélhetően nem is kevés, aki e kettőt segítette, bújtatta. Mladics még mindig szabadon közlekedik, fogadnak rá, hogy ugyanúgy Szerbiában, mint az ő most lefogott elnöke.

Kettejük "hazafisága" - értsd: kíméletlen szerb nacionalizmusa - százezrek, ha nem milliók rokonszenvét váltotta ki, perverz módon még annak utána is, hogy lelepleződtek a Srebrenicához hasonló tömeggyilkosságok. Hogy manifesztté vált a boszniai etnikai tisztogatás és a szarajevói blokád borzalmas műve. Nekem a többi között éppen ezzel a hazafisággal van gondom. Karadzsics például pontosan tudta, hogy ha ő és Mladics feladják magukat, szeretett hazájuk újból egyenrangú partnere lehet az európai nemzeteknek. Ehelyett a bujkálást, az álruhát, az álnevet választották. A gyávák túlélési esélyét. Majdnem biztosra mentek a Djindjics utáni években. De tévedtek. Karadzsics például biztosan nem számított arra, hogy ő egy olyan koalíció foglya lesz a történet végén, amelyben kulcsszerepet vállalnak egykori mentorának, Milosevicsnek a szocialista utódai. Hogy azok, akik tegnapig védelmezték, "rendszert váltanak" a saját pártjukban. Mert nekik is fontosabb Európa, mint ő.

A hozzám hasonló hajdani bölcsészek pedig egy darabig még rágódhatnak azon, hogy a boszniai szerb népirtók krémje miért épp egy pszichiáter, Solohov-díjas író és költő (Karadzsics), egy Shakespeare-kutató (Koljevics), egy szarajevói egyetemi tanszékvezető (Buha). Mindegy. Az áruló írástudók utolsó mohikánja, a montenegrói eredetű, de boszniai szerb Néró láncon van; így jó.