Szerinte mítosz, hogy a gyülekezési jog hatályos szabályozása akadályozza a radikális antidemokraták elleni fellépést. Hasonlóan vélekedik a véleménynyilvánítás szabadságának terjedelméről is. Szívesen elfogadom általában azt az érvet, hogy a jog helyes alkalmazása és nem a szabadságkorlátozó jogalkotói hevület a megoldás. Különösen óvatosan kell közelíteni az alapjogokat szabályozó törvényekhez. De azt a következtetést is alappal vonhatja le a demokratikus érzületű állampolgár, hogy a köztársaság önvédelme egyre kevésbé működik. Mi a teendő ilyenkor? Ragaszkodjunk az elvileg tökéletes törvényhez, vagy próbáljunk törvényes megoldást találni akár a jogszabály módosításával is? Az elvi helyesség nem sokat ér, ha egy jogszabály rendszeresen működésképtelen. A működésképtelenség az alkalmazás során derül ki: minden jogszabály annyit ér, amennyit meg lehet belőle valósítani. Lehetünk büszkék fejlett jogállami törvényeinkre, amelyek a lehető legszélesebb szabadságot biztosítják, de végül csak a véleményüket dobálással kifejezők maradnak az utcán, mert jogállamban senkitől sem várható el, hogy fizikai kockázatokat vállaljon szabadságainak gyakorlásakor. Ez a diktatúra ellenzékének sajátja volt, és a bátorság ilyen fokára remélhetőleg nem lesz szükség a jövőben. De ez az elvárás egyelőre nem látszik kielégülni, a demokratikus Magyarország lassan visszahúzódik. Ha olyan szabály rendezi az életviszonyokat, amely nem éri el célját, akkor le kell vonni a következtetéseket. Függetlenül attól, hogy a jogalkalmazó szervek helytelen értelmezése, a szabály technikai hibái vagy a társadalmi reakciók, illetve ezek kombinációi hozták létre a jogalkotó szándékaival ellentétes eredményt. Nincsenek általában tökéletes törvények, előfordulhat, hogy máshol problémátlanul működő szabályok képtelenek kifejteni hatásukat és a jogalkotói szándék pontosabb kifejezése tudja csak a jogalkalmazót befolyásolni.

Érdemes talán azért megjegyezni, hogy sem a gyülekezési jog, sem az úgynevezett gyűlöletbeszéd hazai szabályozásáról nem mondható el, hogy mindenben az európai mintáknak felelne meg. De az bizonyos, hogy az évek alatt kialakult gyakorlat és társadalmi következményei vészes gyorsasággal távolítanak el a jogállami Európától. Jogalkotói felelősség ennek észlelése és orvoslása. Minden intézményes garanciája megvan annak, hogy ez az orvoslás ne csorbítsa szabadságainkat, viszont gyakorlásuk feltételeit javítsa. Hack Péter írása is (Joguralmat az erőszak ellen is, július 19.) abból indul ki (miközben megalapozottan érvel a közvádlói intézmény szervezeti szabályozásának újragondolása mellett), hogy az alapjogok szabályozása megfelelő, alkalmazásukon kell változtatni. Mintha az újraszabályozás ezen a területen feltétlenül szabadságkorlátozó lenne, mintha a véleményszabadság különböző formáinak szabályozása kizárólag úgy lehetne alkotmányos, ahogy jelenleg van. Abból, hogy a jogalkotó eddig képtelen volt alkotmányos megoldást találni, nem következik, hogy ilyen nincs. Ha sorozatosan szabadság- és jogsértő állapotok jönnek létre az alapjogok értelmezése során, akkor a legtökéletesebbnek látszó törvény mellett is elmosódik a határ a megengedhető és megengedhetetlen cselekmények között, és végső soron hitelüket vesztik az alkotmányos szabályok. Ezért legitimációs szempontból és szimbolikus hatásaiban is üdvözítő lenne, ha a törvényalkotásban fejeződhetne ki a köztársaság parlamenti pártjainak kompromisszumos akarata arra vonatkozóan, hogy mi az, amit nem tűr meg határai között. Ennek politikai esélye ugyan jelenleg csekély, de lemondani róla mégsem kellene.

Kis Jánosnak a gyülekezési törvény helyes alkalmazására vonatkozó konkrét javaslatai is éppen azt igazolják, hogy kevesebb veszélyt jelent a parlamenti törvényhozás, mint a kreatív jogalkalmazás. Szerinte a rendőrségnek el kellett volna utasítania az ellentüntetők bejelentését, arra tekintettel, hogy már tavaly is jogsértő helyzeteket eredményezett a felvonulásuk. Ez a megoldás, a törvény szándékaival szemben, az engedélyezési jogkör visszacsempészését jelentené. A rendőrségi tiltás szabályozása a hatályos gyülekezési törvény szerint szigorú. Szerintem nincs olyan olvasata, amely lehetővé tenné a bűncselekmény elkövetésének, arra való felhívásnak, mások jogai és szabadsága sérelmének megítélhetőségét a bejelentéssel egyidejűleg. Hacsak a dőre bejelentő nem fedi föl előre a szándékait. A felsoroltakat csak a megvalósult gyülekezéskor képes a rendőrség észlelni, és ekkor van kötelezettsége az oszlatásra. Ellenkező esetben a rendőrség olyan felhatalmazást kapna, amely ellentétes a gyülekezési joggal. Egy puszta bejelentésből, a szervezők kilétéből kellene megítélnie azt, hogy az általuk odahívottak hogyan fognak viselkedni. Még akkor is, ha az erőszak veszélye nyilvánvaló volt, mert hasonló esetekben ilyen előfordult, erre nem lehet előzetes tiltást alapozni. Vajon minden jobboldali kormányellenes tüntetést rendőrséggel lehetne akadályozni, mert többször előfordult, hogy erőszakba torkollt?

A kérdés az, hogy miként lehet elejét venni a jogtiprásnak anélkül, hogy a rendőrség túl széles mérlegelési lehetőséget kapjon. A mások jogait sértő gyülekezést annak megvalósulásakor fel kell oszlatni, és az elkövetőket felelősségre kell vonni, mert mások alapjogait sértették, különböző bűncselekményeket követtek el.

De a kormánynak semmilyen szervezeti befolyása nincs arra, hogy az ügyészség, a bíróság hogyan ítéli meg az ilyen cselekedeteket. Kizárólag jogszabályalkotást kezdeményezhet. Kis János írásában a kormánynak alárendelt végrehajtó szervek kitétel tehát csak a rendőrségre, esetleg a nemzetbiztonsági szervekre vonatkozhat. De a rendőrség esetleges elbizonytalanodását alapvetően nem a kormány okozta. Különösen igazságtalan lenne a bíróságok zavaros motivációjú ítélkezését a kormányzat rovására írni.

Képzeljük el a jelen politikai helyzetben, a hatalmi ágak kapcsolatának hatályos szabályai között, milyen hatással lett volna, ha az igazságügy-miniszter jogi nyilatkozatokkal próbált volna "segítséget adni" a bíróságnak, vagy jogi állásfoglalás közzétételével szólította volna fel a rendőrséget, hogy ne engedélyezze az ellentüntetést, értelmezze úgy a jogszabályokat, hogy az a gyülekezési törvény megkerülésével egy gyülekezés előzetes betiltásához vezessen! A kormányzat hozta létre azt a helyzetet, amelyben egy ilyen (vagy bármilyen) jogértelmezés csak olaj lenne a tűzre és a politikai jobboldalt nyíltan is az undorító jelszavakat skandáló és visszataszítóan viselkedő ellentüntetők mellé állítaná?

Az ideális helyzet az lenne, ha a hivatalos Magyarország képes volna úgy definiálni magát, hogy abból kirekesztődjenek a neonácik, az erőszak szubkultúrája. Ez azonban a politikai elit mostani állapotában nem valószínű, ezért ezt a határhúzást a jogállami törvényekre kell bízni. Ha nincs esély arra, hogy a demokratikusnak mondott pártok a köz érdekében szimbolikusan közösen lépjenek fel, ha a rövid távú politikai haszon vonzóbb, mint a demokratikus Magyarország, akkor csak a jogszabályok segíthetnek. Amelyek persze maguk is gyengébbek ilyen szimbolikus támogatás nélkül, még sincs más lehetőség, mint a parlamentarizmus legerősebb eszköze, a törvényalkotás. Ehhez képest ebben a helyzetben mérhetetlenül gyenge és - éppen a minimális konszenzus hiánya miatt - bumeráng hatású egy miniszteri nyilatkozat. A kormánytól független szervek befolyásolására elégtelen, viszont komoly veszélye van annak, hogy a hatalommal való viszszaélésként értelmezik - az ellenzék politikai érdekből, a címzett pedig szervezeti önérdekből. A politikai kultúra alacsony szintje és a jogállam szervezeti hibái öszszefüggnek, és együttesen fejtenek ki pusztító hatást.

Kis János túlértelmezi a kormányzat jogalkalmazói szerepét. A mai szervezeti és politikai helyzetben az alkotmányos berendezkedés súlyos hibái és a politikai kultúra alacsony szintje miatt egy joghoz kötött kormány hatása elenyésző azokra az intézményekre, amelyek maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy olyan légkör alakuljon ki, amelyben a neonáci ideológiák, mások jogainak nyílt megsértése mindennapivá vált.

Van veszélye a jogkorlátozó, hisztérikus jogalkotásnak, de ma inkább a jogalkotás elbátortalanítása jellemző. Az úgynevezett kommunikációs alapjogokat érintő újraszabályozás nem feltétlenül jogkorlátozó. Jó lenne észrevenni, hogy a gyűlölet kultúrája ma már hatékonyabban akadályozza a vélemények kifejtését, mint bármilyen állami cenzúra. A demokratikus közösség azt várja el a jogalkalmazótól, hogy olyan helyzetet teremtsen, amelyben a gyülekezési jog gyakorlásakor nagyon kicsi a valószínűsége a fizikai bántalmazásnak, a vélemény hangoztatásakor nem törik be a fejet, nem vágnak hozzá követ, de tojásokat sem. Ha a jogalkalmazók érzéketlenek erre a társadalmi igényre, akkor a jogalkotás felelőssége erre rávezetni őket, az alapjogok sérelme nélkül. Ebben az alapjogok bizonyos felfogásához való ragaszkodás akadályoz, és ezért ez súlyosan diszfunkcionális. Nem jelent feltétlenül szabadságkorlátozást, ha a sarkalatos törvények hibái kiderülnek, és azokat a jogalkotó javítani akarja. Érdemes persze figyelni, nehogy visszaéljen hatalmával a jogalkotó, de akadályozni abban, hogy ilyenbe belekezdjen, felelőtlenség. Az alkotmányosságot féltő gondolat nincs ellentmondásban a politikai szabadságjogok (és intézményeik) részleges újraszabályozásával. Nagyobb veszélyt jelent az a közérzület, hogy ezek a törvények teljesen alkalmatlanok arra, hogy a demokrata többség jogait megvédjék. Nem érdemes annyira büszkének lenni a rendszerváltó sarkalatos törvényekre, hogy saját önfelszámolásukhoz járuljunk hozzá.

A szerző jogszociológus