Párizsi műteremlakásaikkal együtt a világváros zaját és a poros akadémista elveket is hátrahagyták az 1840-es években a közeli fontainebleau-i erdőbe települő festőművészek: Rousseau, Courbet, Millet, Corot és a többiek. Később barbizoni iskola néven - az első művésztelepként - vonultak be a művészettörténetbe. A kivonulás, az együttalkotás és egy szellemi műhelyben megalapozott közös művészi hitvallás jellemezte őket.
A századforduló környékén ugyanezen elvek alapján szerveződtek a magyarországi telepek is: Nagybánya, és az "utódjaként" 1926-ban megalakuló Szentendre, Gödöllő, Szolnok, Kecskemét és Hódmezővásárhely. Az egyre nagyobb jelentőséggel bíró telepek rendszerint egy-egy karizmatikus művész nevéhez fűződtek, s az alkotómunkán kívül gyakran életmódjuk is szervezőerővé lépett elő. A gödöllőiek például szájtátva bámulták, amikor a művészek sífutó léceiken átszelték a várost, arról nem is beszélve, hogy a vegetáriánus társaság gerelyhajítással, távolugrással is edzette magát, jelmezbálokat szervezett, és saját készítésű, bő ruhákat hordott.

- A részben máig is működő, történelmi telepek fénykora után a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben kapott új lendületet a mozgalom - magyarázza a gödöllői telep szakértője, Keserü Katalin művészettörténész. Csakhogy míg az őstelepesek csak a konzervatív művészi ízlés elől menekültek, addig kései utódaik a politikai rendszer és az általa hivatalos művészetként elismert alkotók világától is félrehúzódtak. Ennek ellenére többnyire sikerült megnyerniük a helyi tanácsok támogatását, így hozzájutottak a drágán és nehezen beszerezhető alapanyagokhoz és eszközökhöz. Ilyen volt a szocialista ipar fellegváraként számon tartott dunaújvárosi vasműhöz vagy a székesfehérvári könnyűfémműhöz kapcsolódó szobrásztelep.

A jelentős nemzetközi művészforgalmat bonyolító helyszínek a befogadó városok hírnevét is öregbítették. Művésztelepeiknek köszönhetően az elmúlt évtizedekben Kecskemét nevéhez a kerámia és a textil, Nagyatádhoz a faszobrászat, Bárdudvarnokhoz az üveg, Kaposvárhoz a papír, Tolcsvához pedig a land art fogalma kapcsolódott.

- Itthon se szeri, se száma a telepeknek - mondja a nagybányai telepet kutató Szücs György művészettörténész, ráadásul ezek között sok a kevésbé színvonalas, valamiféle művészeti oktatást nyújtó tábor. A komoly múlttal rendelkező telepek, néhány kivételtől eltekintve - mint például a Probstner János vezette Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió - többnyire időlegesen, főként nyaranta várják az alkotókat. Szálláslehetőség mellett helyet és alapanyagot biztosítanak, dokumentálják az ott készült munkákat: zárókiállítás és jó esetben ahhoz tartozó katalógus formájában. Mindezért - a jól bevált gyakorlat szerint - egy vagy két, helyben készült, az alkotó által kiválasztott műalkotás a fizetség. Az "adományokból" már jó néhány rangos gyűjtemény állt össze, amelyeket többnyire a helyi múzeumok őriznek.

Újabban azonban ez a folyamat fordítva is működik: egy-egy gyűjtő kollekciógyarapítási céllal szervez művésztelepet. Reszegi Judit például évek óta hív meg Várgesztesre tavasszal és ősszel neves művészeket - Bukta Imrét, Kopasz Tamást, Halmi Horváth Istvánt -, cserébe pedig az alkotók korábbi munkáiból választ kollekciójába.

- Óriási űr tátong a fiatalabb és az idősebb művészgeneráció között - meséli az egyik várgesztesi vendégművész, Szász Sándor, aki egyébként már lassan tíz éve működteti Nagyvárad mellett régi évfolyamtársaival az élesdi telepet. Várgesztes és az ehhez hasonló, több korosztályt felvonultató telepek ugyanakkor kiváló alkalmat nyújtanak a párbeszéd elindítására.

Kollekciójának gyarapításáért alakította művészteleppé Barna Sándor budapesti vállalkozó öt évvel ezelőtt a Somogyi-dombság kis falujának, Törekinek egyik parasztházegyüttesét. A koszt-kvártéllyal várt, visszatérő vendégei közé olyan rangos művészek tartoznak, mint Haraszty István, Pauer Gyula, Schéner Mihály és Váli Dezső. De a szakmai munkát segítő kurátor, a művészeti szakíró Don Péter javaslatára minden évben újabb és újabb, még kevésbé ismert vagy frissen végzett alkotókat is meghívnak. A lovardával, luxuskonyhával és kitűnő ízléssel felszerelt telepen eltöltött hetekért a művész minden esetben egy, a jó szemű kurátor által kiválasztott képpel fizet. Előre.

- Alkotni nem lehet vezényszóra - mondja Don Péter. - Töreki nem munkatábor. Aki dolgozni szeretne, annak ott a műterem, aki csak pihenni, az sétálgathat kedvére.

A gyűjtemény persze így is gyarapszik.

A szentendrei régi művésztelep a húszas évek második felében