Az orvosi dokumentáció szerint a lélegeztetőgép túlságosan hosszú használata vezetett oda, hogy a nőnél légszűkület alakult ki, ami miatt gégemetszést kellett végrehajtani rajta. Mostanra
H. Gy.-né maradandóan károsodott.

(Részlet az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány közleményéből)

Alacsony, teltkarcsú asszony, nyakán nem túl feltűnő rózsaszín heg jelzi az életmentő beavatkozás nyomát. A gégemetszést az egyik vidéki kórházban végezték el, ahová szinte azonnal be kellett feküdnie, miután az OPNI-ból hazabocsátották. Nevét, arcát, lakóhelyét titkolni szeretné, mert meggyőződése, ha kiderülne, hogy ez a történet róla szól, megbélyegzett ember lenne. Már azt sem értette, hogy a gégészeten - ahol légcsőszűkületéből adódó fulladásával kezelték - miért írták rá a lázlapjára, hogy súlyos depressziós? Mintha egészségügyi "priusza" lenne, ami most már élete végéig elkíséri. Úgy érezte, mintha mindenki összesúgna a háta mögött: láttátok a papírját?

H. Gy.-nét gyermekkorában Hajnalkának szólították. Szülei válásáig átlagos gyermeknek tartotta magát, a család felbomlása után cukorbeteg lett, azóta is rendszeresen inzulint kell beadnia magának. "Úgy tartják, hogy a cukorbetegség a problémás emberek betegsége, hát nekem bőven volt problémám, elsősorban saját magammal" - vallja meg. Kamaszlányként súlyos önértékelési zavarokkal küzdött, amit csak tetéztek a tanárképző főiskolán sorozatos kudarcok után félbehagyott tanulmányai. Magába szállt, bezárkózott, telefonját sem vette fel, csak dolgozni járt be. Egy kisvárosi üzemben volt betanított munkás.

- A depressziómmal végigjártam talán az összes budapesti pszichiátriát - meséli. - Mindenhol kaptam gyógyszert, volt idő, amikor nyolc különféle tablettát kellett szednem, melyekhez szép lassan hozzászoktam. A depresszióm nem múlt el, viszont hihetetlenül elhíztam.

A gyógyszereket éveken át szedte. Közben három öngyilkossági kísérlete volt, ezeket ma úgy látja, csupán ismerőseinek "üzent" velük. Hogy figyelemre vágyik, segítségre van szüksége. De ha valaki közeledni próbált hozzá, fagyos elutasítás volt a válasz. Időről időre görcsös rohamai voltak, rángatózni kezdett, elvesztette az eszméletét. Többször arra ébredt, hogy emberek hajolnak fölé, mindenki ideges és kiabál. Ő pedig semmire nem emlékezett az elmúlt percekből.

Azután megismerkedett egy fiatalemberrel. A széles vállú, felnyírt hajú - biztonsági őrként dolgozó - férfi nem a problémás nőt látta benne, hanem egy, a maga módján rámenős és energikus lányt, aki időnként egy kicsit bánatosabb a többieknél. 2005-ben Hajnalkából H. Gy.-né lett. A házasság és az együttélés azonban nem oldotta meg problémáit.

- Sokat veszekedtem értelmetlenül - eleveníti fel. - Ha az előszobában tette le a cipőjét, azért kezdtem kiabálni, ha kint hagyta, akkor pedig azért. Időnként leültünk beszélgetni, hogy mi lehet a baj, hiszen szeretjük egymást, lehetnénk boldogok is. És sűrűsödtek az epilepsziára emlékeztető rosszulléteim is. Júliusban befeküdtem az OPNI-ba egy alapos kivizsgálásra.

A neurológiai osztályon nem találták betegsége okát. A pszichoterápiás osztályon három hónapon át gyógyszeres, egyéni és csoportterápiás módszerrel kezelték eredménytelenül. Következett a belgyógyászat, később a stroke-részlegre vitték, végül az intenzíven kötött ki.

- Problémás betegnek tartottak, mert mindig aggódtam a cukorszintem miatt, ami folyamatosan magas volt - meséli. - Volt orvos, akivel többször is összevesztem, végül azzal fenyegetett meg, ha nem maradok nyugton, átrakat a zárt osztályra. Én egyre rosszabbul lettem. Végül már egy pohár vizet sem tudtam inni, mert az is visszajött. Gyomorszondával tápláltak, az infúziót a nyakamnál kötötték be, mert máshol nem volt alkalmas vénám. Gyakori eszméletvesztéseim voltak. Egyszer arra ébredtem, hogy anyám hajol fölém, és azt mondja, minden rendben lesz. Azután celofáncsörgést hallottam, Valentin-napra egy csokor virágot hozott a férjem, de beszélni már nem tudtam vele, mert visszaájultam.

H.-né annyira legyengült, hogy már lélegezni sem tudott, ezért gépre tettek. Majd rajta hagyták tíz napon át. A lélegeztetőgép tubusát a légcsőben helyezik el, ami mély altatást kíván, hogy a beteg ne küzdjön a torkába nyomott idegen test ellen. H.-né utóbb számos helyen olvasta, negyvennyolc órán túl nem szabad ebben az állapotban tartani a beteget. Ő ötször ennyi időt töltött a gépen.

- Míg én valahol legbelül küzdöttem az életemért, mindenki azt hitte, csendesen haldoklom a belőlem lógó csövek között - mondja. - Hozzátartozóimnak azt mondták, készüljenek fel a legrosszabbra, nincs már remény. De amikor levettek a gépről, mégis magamhoz tértem. Újratanultam ülni, járni, enni. Harmatgyengén és alig élve, de hazaküldtek a kórházból az első adandó alkalommal. Azért mentem be, hogy segítsenek megoldani a problémáimat. A kezelés alatt majdnem meghaltam, közben elvesztettem emlékeim nagy részét. Hiába kérdezné, mikor és hogyan ismertem meg például a férjemet, nem tudom elmesélni, mert elfelejtettem. Kitörlődött az esküvőnk emléke, és még sok minden más is az életemből.

H.-né két évvel később egy diabéteszrendelésen személyiségtesztet töltött ki. Miért ennyire elutasító a kórházakkal szemben? - kérdezte az értékelést végző nő. H.-né elmesélte az OPNI-ban átélteket, mire kapott egy telefonszámot. A vonal másik végén az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány jelentkezett.

- Egy Amerikában alapított, ma 34 országban működő nemzetközi emberi jogi szervezet magyarországi képviseletét látjuk el, amely a jogaikban vagy méltóságukban sérült pszichiátriai betegeknek próbál segíteni - így írja le irodájukat Dobos János elnök. - Évente mintegy száz beteg panaszai jutnak el hozzánk. Találkoztunk olyan fiatalemberrel, aki húsz hónapon át volt kikötve az ágyához, jártunk olyan intézetben, ahol rehabilitáció helyett csak altatták és nyugtatózták a betegeket, akikre hetente egyszer nyitotta rá az orvos az ajtót. A betegek vagy hozzátartozóik panaszaival az adott intézmény felügyeleti szerveihez, az ÁNTSZ-hez vagy szükség esetén bírósághoz fordulunk, kérjük a helyzet kivizsgálását, a visszás állapotok megszüntetését. Sokszor konkrét javaslatokkal is élünk, az általunk képviselt ügyekről pedig összefoglaló jelentéseket adunk ki, amelyeket intézmények igazgatóinak, az egészségügyi ágazat döntéshozóinak juttatunk el. H.-nét tucatnyi orvos kezelte, s bár mi is próbáltunk valamelyikük nyomára bukkanni, ez nem sikerült.

- H.-né orvosi papírjai alapján egyértelműnek tűnik az OPNI felelőssége, ezért gondatlan veszélyeztetés miatt feljelentést tettünk ügyében - mondja Hídvégi Klára, a jogvédő szervezet munkatársa. - Ilyen esetben az alapítvány jár el a beteg helyett, hogy az eljárásokkal járó hercehurcának már ne tegyük őt ki, csupán tanúként hallgassa meg őt a rendőrség.

Az év végéig megszűnő OPNI épületeit azonban időközben kiürítették, az intézmény feladatait a Péterfy Sándor utcai kórház vette át, az orvosokat - csakúgy, mint a többi alkalmazottat - más kórházba helyezték át, nyugdíjba küldték vagy elbocsátották. Az alapítvány munkatársai hiába keresték a nő korábbi kezelőorvosait.

- Szeptemberre vagy októberre lezárulnak az OPNI megszüntetését előkészítő munkálatok - mondta érdeklődésünkre Kárpáti Zsuzsanna megbízott főigazgató. - A pontos időpontot a megszüntető okirat rögzíti majd, ami valószínűleg az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézetet nevezi meg jogutódként. Egy esetleges per vagy kártérítési ügy esetén ez utóbbi fog helytállni, ahogyan az ugyancsak megszűnt Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet volt betegeinek bíróság által megítélt életjáradékát is ez az intézmény fizeti tovább. Az OPNI megszűnése egyébként nem jelenti azt, hogy ne lehetne bármikor visszakeresni egy-egy beteg dokumentációját, így utólag is kideríthető, történt-e valamilyen mulasztás az intézmény részéről.

H.-né ma újra dolgozik, Budapestre ingázik, és drága egészségügyi kellékeket árusít egy szakboltban. Gondosan ügyel a diétára, semmilyen gyógyszert nem szed. A kórházakat legszívesebben nagy ívben elkerülné, de nem teheti: torkában lassan szűkül és hegesedik sérült légcsöve.