Mint várható volt, a nemzetközi televíziós híradások gyors híreket, a világlapok pedig riportokat és elemzéseket közöltek a magyarországi radikalizálódás újabb bizonyítékairól.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök gyorsan (kritikusai szerint elhamarkodottan) reagált az újabb kilengésekre. Sajtónyilatkozataiban "pár száz", illetve "pár ezres", a többséget terrorizáló szélsőségesekről beszélt. A közjogi méltóságokkal kezdeményezett találkozás megtörtént ugyan, de nem keltett mély benyomást, hiszen az államfő hallgatásba burkolózott. A szeptember 6-ára javasolt Magyar Charta-tüntetést az ellenzék, sőt az SZDSZ is bojkottálja. Több fontos liberális személyiség, így György Péter esztéta is sajnálta a Gyurcsány-féle kezdeményezést, mert "ezzel lehetetlenné tett számos civil mozgalmat, amelyek már éppen szerveződni kezdtek". Szerinte csak egy nagy civil megmozdulás, egy nagy, pártoktól független szimpátiatüntetés javíthat a helyzeten (Vékony jégen járunk, július 12).

Matalin Dóra pontos kérdéseire György Péter kimondta azt, amit eddig elsősorban a nyugati sajtótudósítók (Spiegel, Der Standard, Süddeutsche Zeitung) emeltek ki, hogy "a bekiabálós, dobálós tüntetők között képviselte magát a teljes magyar középosztály. Ez nem a csőcselék..." S a Magyar Gárdával kapcsolatban hozzátette: "Nincs igazuk azoknak, akik azt mondják, hogy csak néhány emberről van szó. Meglehetősen sokan vannak, és megértették, hogy az erőszak valóban hatásos politikai eszköz. A félelem jelen van a társadalomban, nagyon sok embernek van oka félelemre, s ez egy új fejlemény, én pedig nem látom a visszautat."

Több cikk, így Kis Jánosé és interjúk is foglalkoztak az örök vitakérdéssel, hogy a jogi eszközök elégtelensége-e az oka annak, hogy a demokratikus jogállam nem tud úrrá lenni "az újnáci szenny terjedése és az utcán tomboló politikai erőszak fölött". A lap tudósításai s cikkei (így Parti Nagy Lajos megrázó gondolatai a "züllőfélben lévő, magától elhagyott társadalomról", július 12.) félreérthetetlenül figyelmeztetnek arra, hogy "itt már szinte mindenki, aki nem a jobboldalhoz tartozik, csak jelentős kockázatok árán mondhatja el nyilvánosan, hogy ki ő, és mit gondol a világról". (Nagy N. Péter, július 9.)

Senkit sem lephet meg, hogy a hatalomra törő ellenzék vezérének egy együtt érző szava sem volt az erőszak áldozatairól, hiszen a közvélemény többsége nyilván helyteleníti a melegfelvonulást, s csak egy "kommunikációs buborékról" beszélt... Egy héttel később, egy joggal féloldalas, kimerítő bécsi tudósítás számolt be, hogy az ottani Szivárvány Parádén százhúszezren vettek részt. Semmiféle atrocitás nem volt, sőt még a (kereszténydemokrata) Néppárt belvárosi elöljárónője is személyesen tűzte ki a szivárványszínű zászlót a régi városháza épületére. Bécstől Berlinig és Londonig a kisebbségek jogainak tiszteletét s a többség toleranciáját tükrözik az évente megtartott, karneválszerű felvonulások.

Magyarország történelmi fáziskésése a nyugati demokráciákkal szemben ebben a viszonylatban is nyilvánvaló, s ezért a lap joggal foglalkozott részletesen az erőszak esetleges következményeivel. Ugyanakkor egészen más vonatkozásban a lap cikkei tükrözik a magyar baloldal képviselőinek "fáziskésését" is, enyhén szólva furcsa viszonyulását a múlt és a jelen kommunista diktatúráihoz. Két, számomra nevetséges, de ugyanakkor megdöbbentő cikkről van szó (Che és Gyurcsány, június 24. és Kuba - szociáldemokrata jövő?, június 9.), amelyeket Seres László joggal és szellemesen szed darabokra Hogyan mentegessünk egy rendszert? című cikkében (július 7.). Nincs olyan liberális vagy balliberális újság, amely ilyen "szerecsenmosdató" eszmefuttatásokat egyáltalán közölne.

Az a tény, hogy az egyik szerző (Hegyi Gyula) méghozzá az MSZP európai parlamenti képviselője, csak megerősíti Seres érveit. Hegyi válasza egyébként még szomorúbb. Nem az "ökológiai lábnyomról", hanem egy kommunista diktatúráról van szó Kubában, amelynek a modern szociáldemokráciához semmi köze sincs. Ezt ugyan nem régi MSZMP-sillabuszokból, hanem a balliberális Le Monde-ból, Die Zeitből, a Guardianból, tulajdonképpen minden fontos liberális kiadványból meg lehet tudni!

A Népszabadság más külpolitikai tudósításai is erős hiányérzetet keltenek néha. A Bejrút örömünneppel fogadta fiait című tudósítás kritikátlan tükre a Hezbollah-vonalnak, beleértve az egyik leghírhedtebb terrorista leírását.

A címek néha szintén pontatlanok. A Vajdaság Európába tart, ez egy szép álom lenne, ha a tartomány nem a szerb, vagyis a belgrádi politikai döntésektől függne. Ugyanazon az oldalon izgalmas, de kissé mulatságos cím: Lassú halálra ítéltetett Belgium? a hosszú belpolitikai válság legújabb fejleményeiről. Az esetleges konföderáció sem jelentene "halált", noha a tudósítás utolsó mondata kissé érthetetlen: "Ez (vagyis a konföderáció - P. L.) sokak szerint Belgium végső elkülönülésének az előkészítése lenne." Ember legyen a talpán, aki a Maliki bekeményített a SOFA-n címről kitalálja, miről van szó az illusztrált iraki riportban. Ugyanakkor gyorsan reagált a lap és Aczél Endre a kiemelkedő lengyel államférfi és történész, Bronislaw Geremek halálos autóbalesetére. Hiányolom viszont, hogy a lap nem foglalkozott részletesebben a korrupciós botrányokkal Bulgáriában és Romániában.

Érdekes és tanulságos a születésnapi interjú a nyolcvanéves Kulcsár Kálmán akadémikussal, aki 1968-ban a revizionistává lett Hegedüs András leváltása után lett 14 évig a Szociológiai Intézet igazgatója. Heller Ágnes, akit később szintén eltávolítottak az intézetből, Kulcsárt "mameluknak, a kormányzat által kijelölt helytartónak" nevezte, s akkori magatartásáról nagyon kritikusan írt (Bicikliző majom, 274. o.). Kulcsár nem panaszkodik a politikára, noha "a hivatalos szervek ellenére" 1983-ban a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, majd Grósz Károly javaslatára öt évvel később igazságügy-miniszter lett.

A rendszerváltás után hosszú katonai ügyészi és hadbírói múltja (1956 előtt) miatt az SZDSZ megakadályozta kinevezését. Ami ebben az egész oldalas interjúban furcsa, az az, hogy Kulcsár egyetlen kritikus vagy önkritikus szót sem mond a Kádár-rendszer évtizedeiről és saját szerepéről, s ugyanakkor panaszkodik, hogy "az országban a bosszúvágy szelleme uralkodik".