Pedig miért ne lehetne ez is vita tárgya? Olyan magától értetődő össznemzeti igazság volna, hogy a konvergenciaprogramot mindenáron vállalni kell? Azt meg végképp nem hiszem, hogy teljesítése automatikus aranyfedezete volna a magyar társadalom s benne a tőketulajdonnal nem rendelkezők boldogulásának. Korántsem állítom persze, hogy a teljesítésnek ne volnának megfontolandó érvei. Hogyne volnának. Az például triviális, hogy eminens érdeke ez a nagytőkének - ám ettől az érvtől a baloldalnak nem kell feltétlenül hasra esnie. Vagy nem arról szól az EU szociálisan igencsak feszült jelene, hogy a tagországok társadalmainak javarésze valami mást akar, mint amit a lisszaboni szerződés neoliberális lényege rájuk oktrojálna? Nem épp most fontolgatnak erről az osztrák szocdemek népszavazást? Nálunk azonban idestova húsz esztendeje úgy szól a credo, hogy a baloldal feladata a neoliberális lándzsahegy bebugyolálása, merthogy nem futja többre, ennyit enged meg a történelmi szükségszerűség. Mifelénk a rendszerkritika szörnyű kifejezés, amit a világ- és európai folyamatokat legendásan jól ismerő magyar politikusok és fegyvernökeik fitymálóan csak "ultrabalosnak" titulálnak. Rendszerkritikát manapság csupán nyugat-európai politikusok mernek fővesztés terhe nélkül emlegetni, mint Franziska Drohsel, a német szociáldemokraták ifjúsági szervezetének (tehát még csak nem is a Linksparteinek!) "ultrabalos" elnöke, aki egy magyar hetilapnak adott minapi interjújában fölöttébb okosan érvelt a demokratikus szocializmus mellett. Hébe-hóba persze itthon is akad ilyen merész ifjú. Balázs Gábor A nyugati áramlat című publicisztikájában (június 4.) világosan látja a helyzet fonákját: "A baloldal ideológiailag az utóbbi két és fél évtizedben folyamatosan visszaszorult, lemondott olyan (most már saját maga által is ťutópikusnakŤ minősített) elvekről, melyek identitása alapját jelentették... A jobboldal nem azért lett sikeres, mert végre ťmert jobboldali lenniŤ, hanem azért, mert a baloldal minden lényeges kérdésben takarodót fújt." Pontos diagnózis. Nincs mit tagadni, diktatórikus szocializmusaink árnya még mindig rávetül a demokratikus szocializmus alternatívájára, noha a globális kapitalizmus (melynek nemzeti osztagai hol demokráciák, hol diktatúrák, világszisztémája pedig eredendően antidemokratikus) egyáltalán nem kecsegtet valami fényes jövővel. Kritikája szellemileg ezért jóval elmélyültebb, mint fölöttébb lapos apológiája - ha valaki, akárcsak találomra is, beleolvas a komolyabb nyugati orgánumokba, tudja, miről beszélek. De a magyar baloldal ma nem kritikában, hanem apológiában utazik; olyan ez, mint amikor a hal víz helyett kocsonyában úszik, pontosabban úszna, mert hát nem tud. Földes György cikke ezt az állapotot tükrözi, bár ez az állapot nyilvánvalóan nem tölti el örömmel a szerzőt.

Ez abból is sejthető, hogy esszéjében a rendszerváltás egészét tekintve arra a következtetésekre jut, hogy "Az újítás ma kényszer. Nem működhet a korábbiakhoz hasonló módon sem a politika, sem a gazdaság, sem a kulturális-szellemi élet." Írásában ez mégsem rendszerkritikát jelent, mindössze a konkrét csapdából keresi a kiutat, amikor a március 9-e után előálló patthelyzetből szabadítaná ki a pártját. Ma már persze jószerivel mindenki a megújulás szükségességét hangoztatja. Földes írása azzal emelkedik ki a dömpingből, hogy a változtatás igényével meg is nevez egy-két konkrét dolgot, amivel akár ki is üthetné a biztosítékot, ha a releváns vitakihívásokra errefelé nem az agyonhallgatás volna a válasz. Az például, hogy a nemzeti fejlesztési terv kisajátítása politikai hiba volt a 2006-os győztesek részéről, érdekes gondolatfutamokra adhatna lehetőséget az érintetteknek, de ilyenekkel eddig még nem találkoztunk. Ráadásul a fenti megállapításban rejlő ajánlat, ti. hogy a nemzeti fejlesztési terv - nomen est omen - legyen nemzeti ügy, annak közvetett belátását jelenti, hogy a külső kihívásokra sem a magyar baloldal, sem a magyar jobboldal nem képes egyedül társadalmilag kielégítő módon válaszolni. S ha ez így van, akkor ebből logikusan következik a kölcsönös megújulás szükségessége.

És valóban az a helyzet, hogy a gyűlöletstruktúrára alapozott politika betöltötte funkcióját, komcsizó, zsidózó, cigányozó, bugrisozó jeleneteivel hatékonyan terelte el a figyelmet a tőkeelsajátítás rideg folyamatairól. Csakhogy Magyarország mára már úgy, ahogy - a társadalom nagy része számára persze roppant hátrányosan - begyűrődött a globálkapitalizmus európai működésébe, külső-belső nagytulajdonosi szerkezete megszilárdult (nem úgy, mint a közép- és kistulajdonosoké), nemigen kellenek már a gyűlöletiparosok, mert a kiszámítható profitszerzésnek a jelenleginél nyugalmasabb politikára van szüksége. Előállt az a ritka helyzet, amikor a politikai teljesítményekkel sem a kiszipolyozott társadalom, sem a haszonélvező nagytőke nem elégedett, kizárólag az udvari médiák látnak pótolhatatlan zseniket saját PR-felfújtjaikban. Más kell, egyedül nem megy, a gyűlöletipar érdekeltjein kívül ezt szinte mindenki belátja. Ez nem vezet szükségképpen nagykoalícióhoz, még kevésbé lehet ennek nevében kiiktatni a demokratikus vitát. Aktuálpolitikailag ennél kevesebbről, kulturálisan azonban jóval többről van szó. Ha ez a politikai elit egyáltalán igényli még a politikai osztálynak kijáró minimális társadalmi bizalmat, meg kellene kísérelnie helyreállítani, vagy inkább megteremteni a vitázó párbeszéd politikai kultúráját. Földes esszéjében erre tesz színvonalas ajánlatot.

A másságnak azonban személyekben is meg kellene testesülnie, és ez az a másik kínos kérdés, amit Földes György írása elkerül. Igen, a kormányfő-pártelnök személyének hitelességéről van szó. Egy releváns vitában azt is elemezni kellene, hogyan vált Gyurcsány Ferenc rövid idő alatt a rendszerváltás másik kultikus gyűlöletfigurájává. (Horn Gyulát, Kovács Lászlót, Medgyessy Pétert támadták, nyüstölték, lenézték ugyan - de nem gyűlölték ennyire. Mondhatni erre, azért nem, mert Gyurcsány Ferenc tehetségesebb, mint az elődei, ám elemzésnek ez aligha elég, már csak amiatt sem, mert az eredmények mintha nem ezt igazolnák.) Analizálni kell, mennyi ebben a tudatos démonizálás, mennyi a habituális vonás, s mennyi következik az elkerülhető politikai-kommunikációs hibákból (és itt valószínűleg nem csupán Őszöd kerülhet szóba). Gábor Péter Húzzunk bele című cikkében (május 2.) megpróbált vitát provokálni erről, de mert kérdésfelvetése lényeges volt, a vita természetesen elmaradt. Pedig ezt a belső mérlegkészítést az MSZP nemigen kerülheti el, hiszen ez korántsem holmi "Gyurcsány-ellenesség" s főleg nem a Fidesz forgatókönyvének tudatlan beteljesítése, amit a politikához mit sem konyító értelmiségiek idéznek elő finnyás nyavalygásaikkal. Éppen hogy e téren is száraz, érzelmektől mentes könyvelői szemszög szükségeltetne, pontosan kitöltött bevétel-kiadás rovatokkal. Egy demokratikus párt okos számvetéséhez ebben a helyzetben az ilyesmi mindenképp hozzátartozna. Legalábbis kívülről nézve ez így látszik.

A szerző politológus